Miért nem értik meg a barátaim, hogy a munkám miatt nincs rájuk annyi időm, mint régen?

4 hónapja dolgozom állandó munkaidőben, ami azt jelenti ,hogy reggel elmegyek otthonról és leghamarabb 7-8 óra körül érek haza. A szabadnapjaimon suliba járok - nyilvánvaló hát, hogy nem sok időm marad a barátimra.

De azért igyekszem minél több időt szakítani rájuk, eljárok bulizni még úgyis, hogy tudom, ha hajnalban hazaérek épp csak tusolni lesz időm, mielőtt megint elindulok dolgozni, vagy szólok nekik hogy fussunk össze este, vagy suli után esetleg előtt, amikor ráérek... de még így sem sokat tudunk találkozni.

Őszintén, nekem fáj a legjobban, hogy mennyi jó dologból kimaradok. Az én szívem szakad meg, mikor mesélik, hogy merre voltak, mit csináltak, milyen jól érezték magukat ésatöbbi... mostanában néha már nem is hívnak engem, ha találkoznak, és amikor ezt megemlítettem a múltkor, az egyik barátnőm azt válaszolta: "Minek, ha úgyis mindig csak dolgozol?"

Majd ott sírtam el magam, annyira rosszul esett ez a mondat, amit egyébként azóta még vagy kétszer hozzám vágtak. Bánt, hogy úgy tesznek, mintha jókedvemből dolgoznék, és ne lenne több kedvem mondjuk velük lógni, de basszus, engem senki nem tud anyagilag támogatni, kell a pénz a továbbtanuláshoz és az álmaimhoz... miért tesznek mégis mindig úgy, mintha az én hibám lenne ez? Hogyan értessem meg velük, hogy mennyire megbántanak, amiért így gondolják? Mit tegyek egyáltalán?