Külföldi önkéntesek, vagy önként száműzetésbe vonulók! Megosztanátok a gondolataitokat?

A kérdéseim a következők lennének. Hogyan és mikor jutottatok el arra a pontra, amikor úgy éreztétek mennetek kell, hátrahagyni addigi életeteket (legalábbis egy időre), odaadni önmagatokat annak a munkának, amit végeztetek, azoknak, akiknek nagy szüksége volt rátok? Mi volt az a pont, amikor biztosan tudtátok, hogy „betelt” a pohár, és éreztétek magatokban az elhívást, hogy világot lássatok, közben pedig segítsetek másoknak? Hogy indultatok neki ennek az útnak, önkénteskedésnek?

Én már egy ideje ráléptem az önismeret rögös útjára, és egyre lüktetőbb az érzés bennem, hogy mennem kell a világba, el itthonról, a szeretteimtől, a jól megszokott életemből. Egyfajta önkéntes száműzetési vágyat érzek, amiben tudom, hogy közelebb kerülhetek ahhoz, hogy jobban megismerjem önmagamat.

Nem tagadom, hogy krízisen megyek keresztül, és úgy érzem, hogy bár nehéz lesz, de meg kell lépnem, hogy „lelépek” itthonról. És egyfajta próbaként fognám fel a „világgá menést”. Egyrészt másokért szeretnék tenni, másrészt pedig szeretném a határaimat és korlátaimat megismerni, és ezt egy kényelmes, előre elrendezett, „sablon” életben nem lehet megtenni. Valamint a mélyebb értelmet megtapasztalni (érti aki érti).

Jelenleg tanácstalan vagyok, és azt sem tudom, hol kezdjem el. És azt sem tudom, hogy ha belevágok, nem fogok-e meghátrálni, vagy, hogy meddig fogom bírni a világ másik pontján való ténykedést. Csak azt érzem, hogy valamerre lépnem kell.

Jelenleg pályakezdő vagyok, még nincsen állásom és már egy ideje érzem ezt a „szakadék szélén táncolás” dolgot, hogy éppen az ismeretlenbe vezető úton ismerhetném meg magam a legjobban.

Tehát most (és már egy ideje) itt állok egy útkereszteződésben. Az egyik út az ismeretlenbe, a távolba, egy új világba vezet (a bizonytalan), a másik út pedig az előre kitaposott, „mókuskerék” világba, ahol minden sokkal-sokkal biztonságosabb. Választhatnám ez utóbbit is. De igaziból magamat sem értem, hogy miért esik nehezemre ezt tenni.

Gondoltam arra, hogy ez a lüktető érzés úgyis elmúlik. Azonban másfél éve bennem él, és időről időre felrémlik bennem ez, mint lehetőség.

Bármilyen gondolatot, tanácsot szívesen fogadok. Előre is köszönöm a válaszaitokat!

23L