Miért kell a fiataloktól Magyarországon még a a szép jövő reményét is elvenni? Miért nem lehet bátorítani minket?

Most vagyok 22 éves. A barátommal két éve vagyunk együtt, szeretjük egymást, és együtt tervezzük a jövőnket. Lassan megkéri a kezemet, aztán esküvő, és idővel szeretnénk egy házat, gyerekeket. A szüleink támogatnak is minket. Viszont főleg most karácsonykor tűnt fel, hogy akárki megkérdezte, hogy mik a terveink, és mi elmondtuk őket, akkor azzal jött, hogy majd rájövünk, hogy ezek mind csak álmok, és hogyan pofára fogunk esni. Volt aki azt mondta, hogy ostobák és felelőtlenek vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy a terveinknek akárcsak a tizede is meg fog valósulni. Azt mondják, hogy most még boldogok vagyunk, de majd úgyis rájövünk, hogy az élet egy nagy szívás, és majd megcsaljuk egymást, elválunk, nem kapok majd munkát, nem ér semmit a diplomám, meg nem fogjuk tudni fizetni a hitelt, és ehhez hasonló kedvességek. Én meg legtöbbször próbáltam megvédeni magunkat, elmondani, hogy tisztában vagyunk vele, hogy nagyon sok a diplomás munkanélküli, pályakezdőként rettentő nehéz elhelyezkedni, sokat kell ahhoz spórolni, hogy az ember lakáshoz jusson, de akármit mondunk, minden falra hányt borsó. Csak mondja mindenki a magáét, hogy az egész országban semmi remény nincsen, és jobb, ha nem tervezünk semmit, mert úgysem fog semmi összejönni. Én viszont nem értem ezt a hozzáállást. Engem a szüleim mindig úgy neveltek, hogy legyenek céljaim, álmaim, és küzdjek értük. Soha nem mondták azt, hogy pikk-pakk csilivili házat fogok építeni magamnak, de nem nevettek ki, mert ez az álmom, hanem biztatnak, és azt mondják, hogy tanuljak, dolgozzak, küzdjek, és ha nehezen is de össze fog jönni. Miért kell az embert visszahúzni? Miért nem lehet legalább egy bátorító szót kinyögni? Én nem kérem azt, hogy mondják azt, hogy amint befejezem a főiskolát, másnap lesz munkám, és soha nem rúgnak ki, és önerőből fel fogunk építeni egy palotát, de szerintem annyit lehetne mondani, hogy szép tervek, és szerencsét kívánnak hozzá, nem pedig elveszik az ember kedvét, és kiröhögik. Nem gondolják azt az emberek, hogyha ilyen negatívan állnak hozzá a dolgokhoz, és nem támogatják a fiatalokat, akkor a tervek még nehezebben valósulnak meg? Hogy úgy nem fog kilábalni az ország a bajból, ha még szavakkal sem bíztatnak minket? Arra nem gondolnak, hogyha a fiatalok nem házasodnak, építkeznek, szülnek gyereket, akkor az ország el fog sorvadni?