Kellenek még nekünk a nemzeti ünnepek?

Szerintem maga a nemzet is elavult fogalom, legalábbis ebben a formájában.

A legrosszabb az egészben az erőltetettség és a kényszeredettség. Ünneplőben, búvalbélelt képpel irány koszorúzni vagy egy izzadtságszagú iskolai műsort tartani, de mindezzel a sok kötelező, bemagoltatott frázissal pont a lényeg vész el. A megértés.

Többre mennének vele, ha az lenne a cél, hogy felkeltsék az érdeklődést bizonyos történelmi események iránt, és kontextusba helyezhetővé tegyék őket. Amihez a korszak és a politikai / közéleti hangulat megismerése elengedhetetlen. De ez nem működik, hogyha az irodalom-és a történelemoktatás a mindenkori pártszájíz martalékául esik, és hogyha ugyancsak ez a szájíz válogatja ki önkényesen, hogy melyik események érdemelnek figyelmet.

Másrészt meg a közvetített narratíva is ellentmondásos, és ezért sem működnek ezek az ünnepek.

Becsüljük és tiszteljük a LÁZADÓKAT, akik megelégeltek egy igazságtalan, zsarnoki rendszert, és többféle eszközzel szembeszálltak velük, és ítéljük el a zsarnoki rendszert, ami ezeket igazságra, szabadságra, életminőség emelkedésre vágyó hangokat eltaposta.

A való életben pedig a bölcsődéktől a munkahelyekig minden közeg tekintélyelvű és megcsontosodott, ahol a hatalom ellen nemhogy kritikát nem lehet megfogalmazni, hanem azt is minden eszközzel irtják, aki véletlenül nem tud igazodni a normához.

Az 1848-as és az 1956-os megmozdulások résztvevőit, a hasonló eszméket hangoztató művészeket és politikusokat épp azok üldöznék a legvehemensebben, akik a diákokat kihajtják koszorúzni, és akik mindenféle fontoskodó beszédet mondanak az emlékműveknél.

Aki bármilyen nézeteltérésnél felemeli a hangját, és nem csak csendben, a földre kuporodva tűri, hogy megalázzák, és az tegyenek vele, amit akarnak, ameddig rá nem unnak, az egy paraszt, aki nem tud viselkedni. Így miről beszélünk?