Volna egy kérdésem. Miért?

Ha látunk egy kést akkor azt miért kell felvennünk és beleszúrnunk másokba? Miért van az, hogy míg egy maroknyi ember feltétel nélkül tiszta szívéből szeret, becsül, életét áldozná, addig másoknál ezekért keményen megkell küzdeni, de mégis e küzdelmek sokszor bukással zárulnak? De így is igaz szeretetet küzdelemmel csak egyet ragadhatunk meg a végtelenből. Miért félünk segítséget kérni vagy szólni valamiről és miért választjuk helyette a fájdalmas hallgatást amely élve felfal, ha meg megtesszük akkor miért vagyunk bűnösek? Miért másokat utálunk ok nélkül, ahelyett, hogy magunkat gyűlölnénk okkal? Miért birtoklunk olyan sok gyűlöletet, s kegyetlenséget, hogyha azt egyszer eleresztjük akkor mindent elpusztít? A halál miért pusztán egy vicc? Miért játék és miért nem tart tőle senki aki élni akar? Miért kezelik a halált játékszerként már az óvodás is? Miért nem érzi e szónak senki a súlyát? Hiszen lehet utána akármi. Elszámoltatás, új esély vagy akár semmi. Az üresség amely megnyugvást ad az idők végezetéig. Ha teszünk egy szörnyű tettet akkor miért félünk ha a következménye utolér vagy miért nem gondolunk bele, hogy lehet? Az élet miért természetes számunkra? Miért élünk? Hiszen az élet kín és szenvedés. Oly nehéz végigjárni. Miért ne szállnának ki belőle? De mi van ha újra élünk és lehetetlen kiszállni? Egyáltalán van értelme küzdeni? Ha van egy célunk az életben az jó? Küzdjünk azért? És boldogak leszünk? Sztálinnak is volt célja. Mi értelme van, ha csak azokból a célokból választhatunk amiket megengednek nekünk? Miért ne lehetne rossz célunk? Azt legalább emlegetik amíg van ember, de a jók említésre sem méltóak. Ha meg nem teszünk semmit akkor miért éltünk? Mi értelme volt? Csakhogy mindenki tesz valamit. Akkor meg ha már élünk miért ne tehetnénk minél több említésre méltatlan tettet? De miért hisszük azt, hogy ami szerintünk jó az akkor már jó is lesz vagy marad? Miért vagyunk hülyék?