Nem tudom, "hogy mi akarok lenni". Semmi konkrét elképzelésem sincs. Valaki tud mondani valamit amivel motivációt szerezhetek valami iránt?

Abban igazad van, hogy 20 évesen már jó lenne valami konkrétumnak kialakulni, de leginkább azért hogy később ne érezd azt, hogy elpazaroltál éveket a semmire.

Kicsit közhelynek számít ugyan, de ha van agyad valamit tanulni, akkor tanulj. Akármit. Ha már van egy képesítésed akkor még mindig választhatsz, hogy azon a területen akarsz-e dolgozni vagy nem.

Ha ezt nem akarod, akkor az első nagyon jó tanács. Nézz szét ilyen szemmel a világban. Érdemes kisebb, nem annyira szokványos, de esetleg érdekes/szép szakmákat is végignézni, el tudod-e képzelni magad ott. Nem szabad elfelejteni, hogy a világ nem csak az orvos-ügyvéd-informatikus-tanár-közgazdász tengelyen működik. Lehetsz pilóta, légiirányító, nyomozó, biológus, artista, faipari mérnök, vakvezető kutya kiképző vagy bármi más. Most még van egy kis időd válogatni, de a saját érdekedben ne húzd túl sokáig. Ha 30 évesen találod ki mit akarsz akkor arra eszmélsz, hogy mire kitanulod, gyakorlatot szerzel, stb. már lassan nyugdíjba mész.

jogos az aggodalmad de ne vedd ennyire tragikusan. jó dolgot tanulsz, elérheted vele hogy ne legyen anyagi gondod. véged ezt a munkát napi 8 órában s közben keress probálj ki mindenfélét ami érdekel.

sajnos gyakori hogy ami érdekel minket azzal egy fillért se keresünk netán még költünk is rá. az ha sikerül végül olyasmit találni ami érdekel is és pénz is van belőle nagyon jó, de sokaknak nem sikerül.

Velem is ez volt. Augusztus utolsó előtti hetében iratkoztam be egy OKJ-s képzésre, amolyan hasraütésszerűen, mert annyira nem volt ötletem, mibe fogjak. Már a második évemet taposom, bánom is meg nem is, hogy ide jöttem. Egyrészt már tudom, hogy nem ebben fogok elhelyezkedni, de egy évet még ki kell bírnom, másrészt viszont nem szenvedek, jó körülmények között vagyok itt. És itt jöttem rá, hogy orvos akarok lenni. Mindig is vágott az eszem és érdeklődő voltam az orvostudományok iránt, de a szüleim kishitűsége miatt kapásból elvetettem ezt az ötletet, mert az önbizalmamnak bizony nem tett jót, hogy anyámtól azt hallgattam, hogy "Csak meg akarunk óvni a csalódástól!". Emiatt kis szerencsétlennek tituláltam magam, amire még a tanáraim is rátettek egy lapáttal. Nem mertem elképzelni, kimondani, bevallani, hogy meg tudom csináni, hiszen annyira elhittem, amikor azt mondták, hogy nem vagyok rá képes. Emellett későn érő típus is vagyok minden értelemben. Mindig késve jövök rá, hogy milyen fontosak voltak azok a döntések, amikre akkor magasról tettem, most meg viselem a következményeit. Gondolok itt a középiskola-választásra, vagy arra, hogy nem tanultam jól, sz*r jegyeim voltak, lusta voltam, és ez ellen senki nem akart tenni, mondván "Jó a hármas is!". De akkoriban még nem éreztem a súlyát ezeknek. Kerülhettem volna jó gimibe is, képességeim megvoltak hozzá, csak lusta voltam és hanyag, emiatt pedig olyan szakközépbe kerültem, ahol a kiégett, frusztrált tanárok porig rombolták a diákok önbecsülését.

Na, tehát, most 21 évesen döbbentem rá, hogy amit meg akarok csinálni, arra képes vagyok szorgalommal és kitartással.

Az én problémám az volt, hogy bár tudtam, mi akarok lenni, még magamnak sem mertem bevallani, annyira aggasztott a sok hitetlenkedés.

De hidd el, tudom, milyen érzés, amikor arra gondolsz, hogy "Basszus, mi a franc legyek? Valamit ki kell most már taláni!" Ezen én is keresztülmentem. Azt tudnám tanácsolni, hogy higgy magadban! Ne félj olyan célokat kitűzni, amik messzinek és megvalósíthatatlannak tűnnek. Hátha neked is csak az vet gátat, hogy nincs hited magadban. Ha ezt legyőzöd, egyenes utad van. Remélem, megjön az ihlet neked is, onnan, mélyen belülről, és azt meg tudod valósítani.