Milyen az egyetem?

Nem feltétlenül a legjobbak. Szerintem a középiskolai évek a legemlékezetesebbek és vagy legjobbak vagy legrosszabbak mindenkinek, mivel ez a kamaszkor időszaka, ekkor vívja meg mindenki a szociális harcait.

Az egyetemista már ilyen “kis felnőtt”, az egyetemi élet meg ilyen “kis felnőttkor”. Hirtelen rengeteg szabadság és ezzel együtt rengeteg káosz zúdul a nyakadba, magadnak kell megszervezned az órarendedet, mikor hova menj, mikor mit csinálj. Nagy a szabadság, nagy önfegyelem kell hozzá, hogy például tanulj rendesen. A tananyag bődületesen sok, a középiskolás tananyag sokszorosa, de valahogy az agyad is felnő hozzá, csak a növekedés sok szenvedéssel is jár. A kis felnőttkorral együttjárnak a bulik is, szerelmek, csalódások… sok minden történik, de valahogy az egész összemosódik, eltörpül a középiskolai évekhez képest.

A középiskolai évekre, napokra, percekre, párbeszédekre még 50 év múlva is emlékezni fogsz, az egyetemi évek összemosódnak utólag, talán mert túl tömény az egész, az emlékek szelektálódnak. De valahol az egyetem tesz azzá, aki majd leszel, doktor úrrá, mérnök asszonnyá, tanárnővé, szóval – felnősz. Sokan itt találják meg a párjukat is, akivel majd együtt gyűjtögetnek lakásra, tervezgetik a jövőjüket, ami vagy jól, de általában inkább rosszul sül el…

Fontos és jó évek ezek, de nem fontosabbak, mint a középiskolai évek.

Most élj.

Van, akinek valóban fantasztikusan kellemesen telnek az egyetemi évei, hiszen különösen ha valaki nem ott tanul, ahol a szülei élnek, ez az első nagy lehetőség a szülői házból, a szülői felügyeletből való elszakadásra, az igazi önállósodásra. S az egyetem alatt össze lehet haverkodni csomó hasonló érdeklődésű fiatallal, szerelmek szövődhetnek, s rengeteg jókedvű közös programon vehetsz részt.

Ugyanakkor van a másik véglet is, akinek szó szerint szenvedés az egyetem. Nem megy a tanulás, sok a kudarcélmény, a frusztráció, a bukások, miközben nem lehet nem látni, hogy egyeseknek viszont jól sikerülnek a vizsgáik. S persze aki kicsit introvertáltabb, annak egyáltalán nem garantált, hogy lesznek barátai az egyetemen, vagy a programokon jól érzi majd magát. Nekem volt olyan csoporttársam, aki totálisan izoláltan járta végig az egyetemet. Csak a nevét tudtuk, semmi többet.

A két véglet között pedig bármilyen átmenet elképzelhető: olyan is, akinek jól megy a tanulás, ámde semmi szociális élete nincs, és olyan is, aki kínlódik a tanulásban, összevissza bukdácsol, de baromi jó társasági életet él.

Amikor azt mondják: féléventle egy érettségivel megegyezö anyagot kell megtanulni nem mondanak nagyon nagyot, müszaki egyetemen azért sokat kell tanulni, ha nem 2-3-al szeretnél végig baktatni.

Egyébként jó, én élveztem egy részét, csak vannak fasz tanárok is, akik néha úgy viselkednek, hogy az utcán elküldeném melegebb éghajlatra, de ugye töle kapod a jegyet….

Ha már egyszer ennyire sok a negatív élmény akkor leírom az én pozitív élményeimet.

Én középiskolát gyűlöltem, ugyan azzal a 30 emberrel voltam összezárva akiknek az érdeklődési köre teljesen más volt.

A tanárok mindenbe bele akartak szólni, volt matektanárom kijelentette hogy alkalmatlan vagyok matekhoz.

Szülőkkel is kicsit már nehéz volt az együttélés és szerettem volna szabadságot.

És jött az egyetem, én szerveztem a napjaimat, úgy és azt csináltam amit és ahogyan akartam. A sok egyetemista közül olyan csoportba kerülhettem bele ahol hasonló érdeklődésű emberek voltak és nagyon jól éreztem magamat bármikor amikor találkoztam velük. Közűlük van aki mára már 6 éve barátom.

Persze az első féléve az egyetemnek nagy váltás volt és nem mondanám a legsikeresebb félévemnek, azonban azóta már a mesterdiplomám is megvan.

A matektanár aki azt mondta hogy matekból alkalmatlan vagyok az most megnézheti ahogy az kalkulusokon és analíziseken mind átmentem.

Én nem igazán vagyok egyetemen az a barátkozós típus, remek barátságokat építettem ki általános és középsuliban(amúgy óvodában is de az most legyen általános suli)szóval annyira nem szorultam rá, de ami van itt az eléggé felszínes.

Na megvolt a szociális része, most jöjjön a tanulás. Na hát az nekem eléggé kínkeservesen indult, de veled hasonlóan nekem is minden álmom volt, hogy letegyek egy diplomát.És Én is az online generációhoz tartozom így elég depresszió közeli állapotba kerültem, hirtelen túl sok minden tanulni való, képtelen voltam átszellemülten tanulni, csalódás csalódás hátán, az első bukásomnál majdnem, hogy kiakartam iratkozni. Ez kb. 2 éve volt azóta jól össze kaptam, rengeteg fejlődést észlelek magamon, sokkal jobbak a jegyeim és igen komoly célokat dédelgetek(ha esélyem nyílik rá akár Phd-t is letennék),szóval nagyon motivált vagyok.

Amúgy en bloc egyet tudok érteni az előttem lévőkkel, meg van a maga pikantériája az egyetemnek, a to vagy hszo totál káoszos a legtöbb helyen, ha olyan szakra jársz csúszások,bukások(ne legyen így neked), szivatós tanárok, feszes tempó(mondjuk ezt meglehet szokni), nem tudsz egy jó órarendet összeállítani, és még sorolhatnám.

Alkalmazkodj, ha nagyon szeretnéd menni fog ez. Ha van némi eszed és szorgalmad menni fog a tanulás is. Akkor lehetnek ezek a legjobb éveid:)

Mondjuk nekem nem azok, de teljesen mindegy találtam örömöt benne így is.