Harmad éves vendéglátóipari szakgimnáziumi tanulóból asztrofizikus? Lehetséges?

Felesleges ködösítenem a dolgot, 7-ben, amikor 14 éves voltam önértékelési problémáim lettek. Elkezdtem magam a környezetemben lévő gyerekekhez hasonlítani, így arra a következtetésre jutottam hogy nem vagyok elég jó tanuló, feleslegesen próbálkozok, soha nem fogok elérni semmit az életemben.

Így, 3 évvel később nagyobb rálátásom van a dolgokra, és kijelenthetem, hogy sokkal inkább volt hibás az oktatási rendszer, vele együtt az osztályfőnököm, mint én.

Igyekszem objektíven állni a múltbeli dolgok elé, de gyakran annyira összefolytak a napjaim, hogy ki sem láttam belőlük, pánikrohamaim voltak, szorongtam, úgy éreztem mindenki utál, különböző okok miatt.

Apám (gyakorlatilag vakon; egy genetikai betegségnek köszönhetően) egyedül nevel engem, és két testvéremet 2009 óta, amikor édesanyám elhunyt rákban, mindössze 1 hónappal az első osztályba indulásom előtt. Öcsém, aki koraszülött körülbelül 5 évvel le van maradva a korosztályához képest.

2009, azaz 6 éves korom óta igyekeztem összetartani a családot, féltem attól, hogy apának ez egyszer csak túl sok lesz. Ezt csak azért írom le, hogy megértsétek az okokat amögött, hogy rám miért hatott annyival komolyabban az osztályfőnököm irányából érkezett kételkedés, és a mindennapos "úgy sem lesz belőled semmi" megjegyzések, pillantások. Lényeg a lényeg, romlani kezdtek a jegyeim, 2017-ben amikor felvételiztem 54 pontot értem el, de az osztálydőnökömnek köszönhetően ezt nem tartottam elégnek.

Miután jócskán lerombolták az önértékelésemet, feltették a kérdést:

"Mit szeretnél csinálni életed végéig?"

Itt belegondoltam, hogy mivel vehetném le a lehető legnagyobb terhet apám válláról. Emiatt feleltem, hogy szeretnék szakács lenni, mert láttam hogy apa számára egyre nagyobb terhet jelent a főzés. Persze azonnal megjelölték nekem a legjobb vendéglátóipari szakgimnáziumokat, és azt vártam hogy amikor felvesznek elmúlik a stressz, nem lesznek pánikrohamaim, és minden rendben lesz.

De nem árulok el nagy meglepetést amikor azt mondom, hogy nem lett minden rendben. Nagyon sokat hiányoztam az iskolából, amikor bejöttek a gyakorlatok, és emiatt ismét elkezdtek romlani a jegyeim, mert ismét azt tanultam, amit nem szerettem volna.

Érdekes helyzet, de itt ülök egy kötelező szakmai gyakorlaton, ahol pincérkednem kell, (tehát mégcsak nem is szakácskodnom...) és nap mint nap alig eszek, van hogy 2 szendvicset. Közben azon gondolkodom, mi a francot keresek én itt. Semmi közöm ehhez az egészhez, szeretnék tenni valami nagyot a világért, szeretnék teret adni az ambicióimnak, de nem tudok. Vége ennek a gyakorlatnak, és 7 nap múlva jön egy újabb tanév, mégtöbb gyakorlattal, mégtöbb felesleges tantárggyal, és úgy érzem nincs lehetőségem megtörni ezt a kört, mert soha nem tanultam érdemlegesen fizikát.

Életemben először szeretnék magamra koncentrálni, szeretném azt tanulni amit szeretnék, hiszen 17 éves vagyok, és megtaláltam mit szeretnék csinálni, végre tisztában vagyok az eszközökkel, amik ehhez szükségesek, és mégis úgy érzem hogy nem leszek hozzá elég jó, mert soha nem tanultam érdemlegesen a fizikát, mivel csak 8-ban jött be mint tantárgy, és nagyon csak az alapokat érintettünk.

Mindig is inspiráltak az olyanok, mint Neil deGrasse Tyson, vagy Stephen Hawking, de egy gyereknek sem volt azonos érdeklődési köre mint nekem, mert a természettudomány az én általános iskolámban földrajzból állt, és a megyék székhelyeinek memorizálásával teltek azok is.

Szimplán annyit szeretnék tudni, hogy kihez fordulva kaphatnék ilyenkor segítséget?

Köszönöm, hogy végigolvastad!

Legyen szép napotok!