Az általános iskola volt jobb, vagy a középsuli?

Ovodat utaltam,.vegig bogtem a napokat ... alsot imadtam, hetvegente sirtam, hogy miert nem lehet iskolaba menni. Tunderi tanarnenijeim voltak, nagyon szerettem tanulni. Igaz, mar alsoban is sokat piszkaltak, csufoltak... kituno voltam, hosszu fenek ala ero hajam volt, anyagilag is jol alltunk, meg volt minden meno cuccom, jatekom. Talan az irigyseg miatt bantottak annyit. Pedig sosem adtam ra okot egyebkent, barmennyire is magamba nezek. A felso mar rosszabb volt, de inkabb 6. Utan. Akkor kezdtek a lelki problemaim atvenni az iranyitast (szuletesemtol fogva szorongassal kuzdok, oralis fixaciom is kialakult es panikbetegsegem). A jegyeim leromlottak, imadott nagymamam haldoklott. Eltunt a motivaciom. Nyolcadikban mar a tanarok is csesztettek, mert soha nem tudtam semmit, mindent elszurtam, ugy hogy egy evvel azelott meg kituno voltam, ha egyszer elmondtak valamit, akkor azt tudtam.

Tuleltem.

Elkoltoztunk, jott a gimi. Lettek normalis barataim, eleg nepszeru vagyok, lekopogom, de mar nincsenek lelki eredetu rosszulleteim. Iden vegzek,.jelentkeztem bp-re egyetemre.

Remelem, hogy.az is jo lesz, nem ugy mint eddig, hogy.egy rossz,.egy jo. :)

Szia!

Általános alsó tagozatát katolikus suliban töltöttem. Igazából nem volt vele bajom, volt 3-4 jó barátnőm, de igazából a többiekkel nem volt túl jó a viszonyom, szerintem nem alkottunk összetartó közösséget. Ahhoz képest, hogy mennyire a szeretetre, megbocsátásra, egymás segítésére próbáltak minket nevelni rendesen ment a csúfolódás, lopkodás, piszkálás (általában amikor nem látta a tanár). Az osztályfőnök és a második napközis tanítónéni is nagyon jó volt, kedvesek és segítőkészek voltak. (Az első napközis tanítónéni mindig ránk akarta "kényszeríteni", "tukmálni" azt, hogy ő hogyan látja a hittel kapcsolatos dolgokat. Még akkor is, ha nem értettük, hogy miért van ez így, vagy amaz úgy. Bár ezt akkor még nem vettem észre csak később, amikor már nem is jártam abba az iskolába.)

Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart, hogy az osztálytársaim nagy része rendkívül lassú volt (velem együtt mondjuk 5-6 kivétellel). Szinte minden órán megtörtént, hogy megcsináltam a feladatot 5 perc alatt, majd utána 15 percet unatkoztam. Ezért 5.-ben átmentem egy nyolcosztályos gimibe.

Ott minden sokkal jobb lett. Nem volt hittan, egyházzene, kötelező misére járás, zarándokutak. És én megkönnyebbültem. Alsóban nem vettem észre, de engem ezek a dolgok nem érintettek meg, és amikor már nem voltak a mindennapjaim részei sokkal könnyebb volt. Nem kellett betartani azt a sok önmegtartóztató szabályt, nem kellett álszenteskedni. Mert alsóban még a gonoszkodó osztálytársakra is rámosolyogtam, nem mertem megmondani nekik a véleményemet. A gimiben ez eltűnt és már nem csak mosolyogtam mint egy tejbetök és már nem vágtam mindenhez jópofát. Ha valaki megbántott, akkor nem féltem neki visszaszólni. Szerencsére ilyen megbántós eset csak 1-2 alkalommal fordult elő (a gimiben...).

Egyébként az osztályközösség nagyon jól összekovácsolódott. Nem volt olyan akit ne kedveltem volna. Mindenki tudott beszélgetni mindenkivel (ez néha a tanároknak fejtörést okozott, ha valakit el akartak ültetni).

A jegyeim ugyanúgy kitűnőek maradtak mint alsóban, ugyanúgy jártam versenyekre, de a tudás több lett az eredmények mögött. Sokkal komolyabban tanultam, mint ahogy az előző sulimban tettem volna. És a tanárok is komolyan vették.

Emlékszem 6.-ban történelemből írtunk egy dolgozatot, ami nagyon jól sikerült (úgy általában az osztálynak). A különlegessége az volt, hogy miután kiosztotta a dolgozatot, a tanár elmondta nekünk, hogy egy 10.-es dolgozatot írtunk meg. Ha jól emlékszem, aki akarta, kérte a jegyet, aki nem az kapott egy kiselőadás témát és azt osztályozták le neki.

A tanárok nagy része már nem gyerekként, hanem kis felnőttként kezelt, amit nagyon szerettem. Valamiért jó érzés volt, hogy 11 évesen magáznak :). És nagyon jó tanáraim voltak, legtöbbjük nem csak a tananyagot adta le, hanem az életre is megpróbált felkészíteni minket.

Szóval nekem a gimi jobb volt. Az alsó tagozatot sem utáltam, sőt szerettem oda járni, csak utólag már inkább kihagytam volna azt a sok hittanos dolgot.

U.i.:

Remélem nem lett túl zagyva, eléggé siettem.

Általánosba jártam, nem szerettek kifejezetten, én se szerettem oda járni, de volt pár barátom, és a tanáraim elismerték azt, amiben jó voltam. Utána bejátszottam a kisfelnőttet, és elmentem egy nyolcosztályos gimnáziumba, ami maga volt a pokol. Fiútöbbségű osztály volt, én meg nem voltam annyira esztétikus, mondhatni, bazicsúnya tizenkét éves voltam, meg is lett a böjtje, mindenki utált, egy napom se telt el szekálás nélkül, és az is ritka volt, hogy egy hetet kibírtam volna bőgés nélkül. Úgy jelentkeztem négyosztályos gimibe, hogy egy bazi nagy idegroncsnak éreztem magamat, aki nem érdemes a szeretetre meg a többi dolog, amit azok éreznek, akiket éveken keresztül szekáltak, és a jegyeim is borzalmasak voltak, a nyolcosztályos gimis tanáraim kiröhögtek, hogy egyáltalán jelentkeztem abba a gimibe, ahova (spoiler) később elég simán felvettek.

Szóval, elkerültem ebbe a gimibe, ami környék meg város meg országos szinten is egész jónak számít, tizennégy évesen, mint egy darab szerencsétlenség, az ilyenkor egyébként is klasszikus dolgokkal, mint hogy kövér vagyok meg nem vagyok normális meg biztos képtelen vagyok arra, hogy barátaim legyenek és soha nem lesz pasim se, és én leszek a legbutább az osztályomban, most már nem teaselek tovább, végül nem így lett. Mármint, pasim még mindig nincs (perpill nem is akarok), de lett egy rakás barátom meg olyan életem, ami pont ideális, a legnagyobb zöldség helyett kifejezetten olyan embernek számítottam az osztályban, akit a diákok és a tanárok is értelmesnek tartanak (már így nem egóból, ez többé-kevésbé ki volt mondva több tanár és diák részéről is, hogy a legértelmesebbek közé tartozom, én meg mindig nagyon örültem neki), leérettségiztem, minden tök ötös lett, sajna nem vettek fel arra a szakra, ahova menni szerettem volna, úgyhogy most kihagyok egy évet, de nem hiányzik sok hozzá, szóval remélem, hogy ezután egy közepesen kellemes sikertörténet kerekedik a dologból. Az biztos, hogy nem csak a pubertásom lecsengése miatt szoktam le a heti rendszerességű bőgésről és önsajnálatról, hanem, mert nincs már rá szükségem, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel bírjuk egymást. A nyolcosztályos gimis osztálytársaimból csak annyi maradt meg, hogy évi egyszer-kétszer, ha unatkozom, lestalkolom őket facebookon, és megállapítom, hogy nem is viccesek a megosztásaik meg hogy jobban nézek ki lányban, mint ők fiúban, de egyébként legyen szép életük meg semmi harag nincs már bennem, úgyis tudom, hogy leginkább egymást hergelték bele, meg ha mindenki személyes utálatból szekált volna, azt is képes lettem volna az eltelt idő alatt feldolgozni, szóval ennek az egész sztorinak talán annyi a morálja, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját társaságát, és onnantól a dolgok rendben lesznek. Jó, nem lesznek rendben, de összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a gimnáziumi éveim, mint az áltsulisak, és ezt a sulimnak, tanáraimnak, osztályomnak köszönhettem.