Nem érdekel az egyetem, a tanulás, pedig jó az agyam. Ilyenkor mi a teendő?

Pont olyan vagyok, mint te, csak fiúban. Abszolút ugyanez a történet: gimiben nem sokat tanultam, mindig kitűnő vagy aközeli voltam, mindig mindenhol az osztály eszének tartottak; már gyerekkoromban szokatlanul nagy volt a lexikai tudásom, mindent megjegyeztem. Főleg az állatok érdekeltek. Később pedig a nyelvek.

Aztán középsuli vége felé kezdtem ellustulni, bár az eredményeim ugyanolyan jók maradtak (sőt, országos OKTV-helyezést értem el). Kicsit filozofikusabb lettem, elkezdtem azon agyalni, hogy mi az, amivel a legtöbb pénzt kereshetnék úgy, hogy közben jól érzem magam, és itt azóta is megakadtam. Nálam az a probléma, hogy igyekszem mindenből idő előtt levonni a tanulságot, már gyerekként is sok felnőttel beszéltem, láttam már sok életutat, és látom, hogy a legtöbb munka általában véve nem éri meg Magyarországon. Nekem pl. soha nem jutna eszembe tanárnak menni. Közoktatásban biztos nem, de egyetemre is csak nagyon meggondolva. Anyám is volt tanár, sok tanárral beszéltem és olyat is ismerek, aki most készül annak, és vidéken volt gyakorlaton. Elképesztő, min kell ma egy tanárnak keresztülmennie fillérekért. És most nem arról beszélek, ha valaki a Városmajoriban vagy az Apáczaiban tanít. Az néhány szerencsés kivétel. Aki lekerül vidékre, az szerintem egy pillanat alatt örökre kiábrándul. Multinál nem akarok elhelyezkedni, mert tudom, hogy ott is kegyetlen kizsigerelés megy. Mérnöknek mennék szívesen, de ahhoz már jóval korábban el kellett volna kezdenem rágyúrni, nem szeretem kimondottan a matematikát. Akinek bölcsész/társadalomtudományi végzettsége van, az pedig jó, ha talál jó munkát, de nem könnyű, mert önmagában nem szakmához jut a diplomája által.

Lényeg a lényeg, hogy én is leeresztettem egyetemre, pontosabban először krízisbe kerültem, mert nem tudtam, mihez fogjak, aminek az lett az eredménye, hogy előbb külföldön tanultam, majd hazajöttem, most pedig végezni fogok egy itthoni szakon, de ez se volt egy jó választás. És kicsit már én is átkapcsoltam ilyen "szarok mindenbe"-üzemmódba; kb. második éve az megy, hogy a vizsgára előtte pár napot készülök. És, komolyan mondom, eddig néha röhejesen jól bejött. Pl. nemrég kaptam jelest egy olyan vizsgára, amire alig készültem, kb. kétszer átolvastam az anyagot, és én értettem a legkevésbé, hogy ez hogy lehet.

Szóval ja, meg tudlak érteni. Nekem se volt egyszerű, jártam pszichoterápiára, szedtem antidepresszánsokat (még mindig kéne), de egyre inkább kapiskálom, hogy csak úgy van értelme hozzáállni, ha leszögezed, hogy nem tartozol az életeddel senkinek. Lehet, hogy nekem is az tenne jót, ha most nyakamba venném a világot és utazgatnék egy jó évig.

Még mindig az utolsó vagyok.

"Menjek át szakmára, vagy már csináljam végig?"

Nézd, gyanítom, hogy nincs sokkal több élettapasztalatom, mint neked (én 24 vagyok), de az alapján, amit én az eddigi életemből leszűrtem, jobb otthagyni, ha valami nem tetszik. Én, mint írtam, elkezdtem egy szakot, csak azért, hogy csináljak valamit, anélkül, hogy igazán átgondoltam volna, és három éven át minden percét utáltam. Na jó, az első félévben még egész érdekes volt. A második évtől kezdve viszont borzalom. És mindezt azért, mert félelemorientált voltam.

Azt gondolom, hogy te is valamiféle hiányorientáltságban szenvedsz. Milyen a családi háttered? Nem lehet, hogy túl könnyen jutottál dolgokhoz, és nem látod be, minek harcolni?

"Nem büdös a munka, csak félek, az sem érdekelne. Dolgoztam már pár fizikai munkát, megcsináltam, de lelkileg azt is ilyen félhalott üzemmódban."

Akkor lehet, hogy valami mást kell megélned ahhoz, hogy felébredj. Talán a párkapcsolatokkal jó irányba tapogatózol, gondolom, még nem igazán volt komoly.

"Egyedül a kertben szerettem lenni. De most akkor menjek el kapálni vagy traktorozni "ezzel az aggyal"? Ráadásul nő létemre?"

Próbáld ki, és ha úgy érzed, hogy erőt ad, akkor "igen" a válasz. Amit írsz, amiben szenvedsz, arra mondta egy szakember, akihez jártam, hogy "libidóhiány". Itt most nem a szó szerinti libidóra kell gondolni, hanem az életerőre, mint olyanra. Hogy van-e kedved ahhoz, hogy bármit végigcsinálj. Hogy megjutalmaz-e az agyad az elégedettség érzésével, amikor csinálod az adott dolgot.

Én sokat gondolkodtam azon, hogy mi az élet értelme. Aztán rájöttem, hogy ez a kérdés így nem értelmes, úgy célszerű feltenni, hogy "hogyan érdemes élni az életet?". Ugyanis az életnek nem objektíve van értelme vagy nincs, hanem az a lényeg, hogy mi értelmesnek érezzük-e, vagy sem. És nekem az a tapasztalatom, hogy akkor érezzük annak, ha olyasmivel foglalkozunk, ami lelkesít. Tökmindegy, mi az. A mai kor egyik nagy csapdája, hogy azt hitetik el veled, diploma nélkül nem érsz semmit. Sajnos persze az igaz, hogy drasztikusabban rosszabbak az esélyeid a munkaerőpiacon, de ugyanakkor az is igaz, hogy nem csak akkor vagy ember, ha fényes karriert futsz be. Az élet több ennél, több méltóság van benne. Azonkívül minden okos ember azt mondja, hogy a siker nem akkor jön, ha görcsösen akarod, hanem akkor, ha bekerülsz a flow-ba, a sodrásba, és valamit úgy csinálsz, hogy nem is tűnik munkának. Ha ilyen hozzáállással tudsz dolgozni, akkor a siker előbb-utóbb magától jön. Nem célként, hanem velejáróként kell rágondolni.

Ha traktorozni akarsz, azt javaslom, próbáld ki. Ha annyira elragad, hogy közben semmi más nem érdekel, akkor talán nem is kell más irányba gondolkodni. Különben meg ki mondta, hogy ott nem használhatod az agyadat? Lehet, hogy egy traktorgyáros cég csúcsára jutsz, ha látják, hogy szorgos vagy és okos javaslataid vannak. Ha pedig azt tapasztalod, hogy mégse olyan jó, és inkább valami többet csinálnál, akkor tovább kell menni.

És fogadj meg tőlem egy jó tanácsot: nézd meg a Good Will Hunting c. filmet!

Ha priviben írsz, szívesen veszem.