Kosztolányi Dezső: Fürdés címü novelláról?

Egy egyszerű kis történetként indul a novella. Az apa indul fürdeni, de a fiát nem akarja vinni, mert az megbukott latinból és pótvizsgára kell készülnie. Ebből kialakul egy kis perpatvar, de végül az anya rövidre zárja a vitát, és leküldi a fiát a Balatonhoz.

Mire bemennek a vízbe, az apának elszáll minden mérge, és játszani kezd a fiával. Eszébe nem jut, hogy az ártatlan játék tragédiával végződhet. Mikor a fiú nem jön föl a víz alól, lélekszakadva kezdi keresni. De hiába. A gyermek megfulladt. A leérkező anya azonnal megérti, mi történt. Az apa csak ennyit mond: még három se volt.

Kosztolányi: Fürdés

Egy apa – név szerint Suhajda, valami szegény hivatalnok – bosszús fiára, Jancsira, aki elbukván latinból, nem tanul a pótvizsgára.

Egy harmadrendű balatoni fürdőhelyen nyaralnak,

s az apa büntetésből eltiltja a fiút a fürdéstől. Rövidebb huzavona, s főleg Suhajdánénak a fia melletti állásfoglalása után mégiscsak kiviszi magával Jancsit fürdeni a büntetési idő lejárta előtt.

A fiú félénk, félszegen viselkedik: apja érzelmeit akarja kikémlelni előbb. Az apát viszont bosszantja fiának ez a hunyászkodó tutyimutyisága: gyávának, ügyetlennek gondolja. Nem elég, hogy buta, még félénk, esetlen is. Beledobja a vízbe.

A víz nem mély, a fiú jól tud úszni, hamar kikecmereg. Azután még egyszer beledobja. Most azonban már nem bukkan fel Jancsi. Keresi, keresik. Már csak a hulláját találják.

Ennyi az egész történet. Egy balatoni szerencsétlenség, egy véletlen, egy család tragédiája. Mindez perzselő nyári délután, s minden megtörténik egy félóra alatt: „fél háromra járt” – írja Kosztolányi a novella elején, – „még három se volt” – mondja az elbeszélés utolsó mondata. A szereplők: Suhajda, a felesége, a fia, a fürdősasszony, egy legény, aki csónakot javítgatott a szerencsétlenség idején, egy orvos, két csendőr, a tömeg a megtalált halott körül, s a többi szegény tisztviselő: a nyaralók a faluban. Ez a váz: a történet s a történetben szereplő emberek. Kosztolányi azonban nemcsak embereket és eseményeket, hanem rajtuk keresztül egy egész kis világot zárt be ebbe a novellába. Szinte semmi sem hiányzik ahhoz, hogy mindezt valóságnak érezzük, pedig mindenre csak utalás történik, minden csak megvillan, s robogunk a végső tragikum felé. Pontos realitás, nyomasztó atmoszféra és tökéletes stílus: íme, ami néven nevezhető Kosztolányi művészetéből.

A külső, a hősöket körülvevő világból nem rajzol sokat, de amit megrajzol, azt oly valószínűen s oly plasztikusan, hogy szinte magunk előtt látjuk. Ott vagyunk mi is ebben a kis falucskában, a kánikula fehér izzásával magunk körül. Ki ne emlékezne a fullasztó nyári napokat felidéző képre: „A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír.” – Mindnyájan sokszor láttuk ezt. – Vagy: ebédutáni hangulatkép nyaralókkal a hűvösben. „Künn az udvarban eperfák alatt nők, férfiak egy ingben, mezítláb görögdinnyét, főtt kukoricát rágcsáltak.” Éppen ilyen sokatmondó és lényeget megragadó a jellemzése is. Csak egy-két szót szól, és máris él, pillanatnyi lelki helyzetével együtt, az alak. Pl. Jancsi, amikor először elébünk lép: „Vékonyka gyermek volt, haja rövidre nyírva, nullás géppel. Piros tornaing rajta, vászonnadrág, lábán bőrsaru. Pislogott az apja meg az anyja felé.” – Három, nem is hosszú mondat, s külsőleg, belsőleg él az alak. Nem ilyen sunyin, moccanás nélkül szokott figyelni minden gyerek, amikor apa, anya róla vitatkoznak? – Vagy az apa, aki nyíltan nem mond igent, de nem bánja, ha a fia mégis vele megy. Nem ad igazat a feleségének, de nem is ellenkezik:

„Az apa tétovázni látszott.

Anélkül azonban, hogy bármit mondana feleségének, megállapodott egy köszmétebokor mellett, mintha késlekedő fiát várná. Majd nyilván mást gondolt. Kiment a léckapun. A tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint máskor.”

De nemcsak az egyes alakok: előttünk áll az egész család, ez a jellegzetesen középosztálybeli család is. Jancsinak nincs kedve, hajlama tanulni, nem való értelmiségi pályára. A szülők erőltetik, de a fiú még pótvizsgára sem tanul. Emiatti dühében az apja azzal fenyegeti, hogy lakatosinasnak, bognárnak adja. A középosztálybeli gyerekek megszokták már ezt a fenyegetést, a szülők azonban csupán mint megfélemlítő eszközre gondoltak erre: egyébként tűzzel-vassal csak keresztül szokták erőszakolni az iskolán szerencsétlen fiúkat. Mert a cím, a rang, a diploma, ez az ideál... Kosztolányi mindezt megérezteti, anélkül, hogy ki is mondaná, az alakok viselkedésével, hanghordozásával, magatartásával.

Legnehezebb beszélni a novella atmoszférájáról, s azokról az eszközökről, amelyekkel ezt megteremti. Pedig ez a fojtott levegő az, ami már az első mondatnál érezhető, s tart mindvégig, az utolsó mondatig. Az elbeszélő egyetlen arcizma sem rándul, sehol egyetlen írói közbeszólás, hangulatkeltés, felkiáltás. Mindent pontosan, szabatosan, néhol részletezve mond el, s mégis az egész novella fölött ott lebeg ez a nyomasztó végzetszerűség: érezzük, hogy valami történni fog, bár fogalmunk sincs még – s az író egyáltalában nem célozgat rá –, hogy mi.

Stílusa maga a klasszikus tökéletesség. Mondatai általában rövidek, csiszoltak: szinte mindegyik remeke a prózai ritmusnak. „Fehéren sütött a nap” – kezdi, s a hangnem voltakép mindig ez marad: egy-egy nem is túlságosan kirívó, meglepő jelző vagy határozó (mint itt a „fehéren”) ad az egyszerű mondatoknak annyi színt, a leírt jelenségeknek annyi pontosságot. Néha egy igével teszi egészen érzékletessé a képet. A fiú például amikor futott, „tapsikolta a port”. Másutt a vízből jön ki: „két öklével nyomigálta a szemét, mert nem mindjárt látott.” – Vagy: az apa keresi a fiát: íme az izgalom, a félelem, a sikertelenség, a reménytelenség riadtsága, s a már jelentkező lelkifurdalás mind-mind stilárisan érzékeltetve:

„Kereste-kereste, mindenhogyan, az iszapba hasalva, könyökölve guggon, újra és újra, körbe forogva, oldalt billenve, módszeresen számon tartva minden helyet.”

A Fürdés K D 1936-ban megjelent Tengerszem című novelláskötetének első darabja, 1925-ben, 40 éves korában írta pályafutásának középső szakaszában.

Műfaja novella, ami egy olyan kisepikai műfaj, ami egyetlen, rövidre fogott, de jellemző eseményt mond el. Minden szónak, mondatnak fontos szerepe van. A történet nem valós, célja, hogy egy élményt közvetítsen. Az elbeszélő gyakran a háttérben marad, nem magyarázza az eseményeket, az olvasóra bízza az értelmezést. Kosztolányi novelláiban a szereplők hétköznapi kis emberek, akik tudatalattijában valamilyen elfojtott érzés (jelen esetben harag) lappang. Az eseményeknek rejtett, mögöttes tartalmuk van, erre az elemzés végén visszatérek.

Egy balatoni szerencsétlenséget, egy család tragédiáját írja le. Megmutatja, hogy egy véletlen esemény milyen rövid idő alatt milyen nagy dolgokat tud megváltoztatni. Egy jellegzetes, középosztálybeli család életének szűk fél órájának lehetünk megfigyelői.

Az író a külső világból nem mutat sokat, de amit leír, azt átérezzük, részesei leszünk a világuknak. A fehéren sütő nap a fullasztó nyári napokat idézi fel bennünk, a strandon „csipegető” emberek ebéd utáni sziesztájukat töltik fél három után. Az elbeszélő távolról mutatja be a történéseket, nem része a történetnek, nincs a műben írói közbeszólás, se felkiáltás. A mű elejétől érezhető a feszültség, mi tudjuk, hogy történni fog valami, de az író még csak nem is céloz rá. A mondatok rövidek, de nagyon kifejezők is tudnak lenni egy-egy beszúrt szó miatt (például: Fehéren sütött a nap. Jancsi bőrsaruja tapsikolta a port.)

Három mondatban mutatja be Jancsit. Ez a három mondat is elég arra, hogy a fiút kívülről és belülről is megismerjük. Realista, pontos, fénykép minőségben írja le a dolgokat. Kosztolányi a gyerek helyzetén keresztül mutatja be a jellemző szülő-gyerek kapcsolatot, ami inkább tanár-diák kapcsolatra emlékeztet (Jancsi feláll, amikor apja hozzá szól, moccanás nélkül figyeli apját, fél tőle.) Az apa elvárná a fiától, hogy olyan legyen, mint ő (fürdőruhák). Ez nem is túl nagy követelmény, mert az apa középszerű hivatalnok, tehát ő sem lehetett jó tanuló. Az apa haragszik gyermekére, mert az megbukott latinból. Büntetése egy fürdésmentes hét. Még két nap volt vissza a büntetésből, de jó magaviseletért (amiért tanult) elengedte fürdeni az édesanyja. Az apa nem helyeselt, de nem is ellenezte, nem bánta, hogy fia vele megy, kicsit várt is rá a köszmétebokor mellett. Az anya fél rábízni az apjára Jancsit, ezért utánuk kiált, hogy ő is lemegy, rossz előérzete van a sövényen.

Az író nem mond tényeket, hanem árnyaltan mesél, ezért a fantáziánkat kell bevetnünk. Tudjuk, hogy Kosztolányi művészetére nagy hatással volt a kortárs filozófus, Freud. Ez arra buzdít, hogy mélyebb jelentést keressünk. Freud szerint nincs véletlen, mindent a tudatalattink irányít. Ez elmélet szerint a fiú halála sem véletlen. Tudatalattiban az édesapának a „Sírba visz ez a gyerek.” gondolata lehet más jelentésű is. Például, ha megfordítjuk, akkor ő viszi sírba a gyereket, meg akarja ölni. Amikor a Balatonban játszanak második hajításra kicsit messzebb dobja a fiát, mint elsőre. A második dobás jelképezheti azt, hogy a fiú már nem kell az apjának, ezért messze eldobja, mint a feleslegessé vált tárgyat. Az apa nem gondol arra, hogy a fiúnak baja lehet, hiszen Jancsi szereti a vizet, jól úszik még a víz alatt is. Játéknak, bújócskának gondolja az első néhány másodpercben a helyzetet, azt reméli, hogy a fia nevetve felbukkan valahomáshol, de amikor felfogja, hogy a fia nem jött fel a felszínre, kétségbe esik. Keresi a víz alatt, segítségért is kiált. Az olvasó együtt érzi az apával a félelmet, az aggódást, a sokkot.

Ez egy olyan téma, ami mindig aktuális lesz. Minden nemzedék, minden kor, minden társadalmi helyzetben élő ember megérti, el tudja képzelni vagy már átélte az apa helyzetét. Az emberek társas lények, ezért a rövidség, a szegényes leírás nem teszi hiányossá a leírást, mert a mi fantáziánk „tudat alatt” kiegészíti más és más módon a történéseket. Mindenki más-más értékeket rendel hozzá, de a végeredmény ugyanaz: nem tudjuk pontosan a halál okát, hiszen az író már biztosított minket arról, hogy Jancsi otthonosan mozog a vízben, és az első hajítás után sem történt baja.

A mű áldozata a gyermek, tragédikus hőse viszont a felnőtt apa, aki lelkileg megtörik a mű végére, sírva fakad.