Kapuzárási pánik 23 évesen?

Kifejtve:

Az egyetemet Pesten csinálom/tam (épp MSc-t végzek, de a távoktatás miatt nem kell bejárni) bejárósként (agglomerációból). Az elmúlt 4 évben szinte alig voltak egyetemi "emlékeim". Mivel hazajutni 22h után nem lehetett (vagy 10-15 ezres taxizással) és a legelső busz is 5-kor indult, így természetesen ezek a baráti "iszogatások", bulik 1-2 kivételt leszámítva teljesen kimaradtak az életemből (és ezek is igen nagy előzetes szervezést igényeltek). Az ilyen "este nem iszunk meg 1 sört?" típusú programokról álmodni se mertem.

Kolit nem kaphattam, mert nem lett volna elég pontom, valamint éppen olyan messze laktam, hogy még pont nem volt nagyon fájó a bejárkálás (napi 1-1,5 óra x 2). Nem segített a helyzetem az, hogy elég céltudatos voltam a többiekhez képest, így nekem általában minden sikerült max 2. alkalommal, de nyilván ez a kapcsolatok, programok rovására ment (még a gólyabálomra se mentem el, mivel 4 zh-t írtunk azon a héten és fontosabbnak találtam az arra való készülést). Kvázi paradox módon az akkor "esedékes" bulik és társas események hiányoznak most, miközben akkor a hátam közepére nem kívántam volna őket.

Erre már 2020 elején rádöbbentem valamennyire, de akkor úgy voltam, hogy még van 2 évem MSc-n, most bepótlom a dolgokat, hiszen elég "rutinos" vagyok már ahhoz, hogy tudjam keverni a tanulást a bulizással/eseményekkel. Úgy gondoltam, hogy így vagy úgy, de megoldom ezeket a dolgokat. Alszok inkább a kocsiban/mekiben reggelig, de valahogy eljárkálok ilyen eseményekre. De jött a pandémia... ebben a félévben már 99%, hogy nem megyünk vissza, és a következő félév lesz az utolsó..

Ezt a felismerést tovább "segítette", hogy több olyan ismerősöm is van, aki pestről/pest mellől ment vidéki egyetemre tanulni, és folyamatosan meséltek, hogy ilyen jó program/olyan jó szakest volt és mintha egy 2. családja lenne az ottani barátok/ismerősök/kolis társak. Eltöltöttem többüknél is pár napot látogatóban, és valóban ilyen érzésem volt. Mindenki ismer mindenkit, tényleg, mint egy nagyobb család. De mondhatnám pl. Pestre a SE-re járó ismerőseimet, akik kolisok voltak. Ők is hasonlókról tudnak beszámolni.

Jelenleg a szívem legmélyén beiratkoznék valami 5 éves képzésre egy vidéki egyetemre (pl. Szeged a szívem csücske) és átélném ezeket a dolgokat, de tudom, hogy ez egy irracionális dolog. Suli mellettem jól fizető állásom van, nagyon jó pozícióban.

Sajnos a mostani helyzet és a társas kapcsolatok szinte teljes hiánya miatt egyre többször gondolok ezekre a dolgokra, és úgy érzem magam, mintha kést forgatnának a szívemben. A racionális énem azt mondja, hogy ez badarság, az átlagosnál jóval jobb munkahely stb. meg minek vágyok egy koszos koli szobára ahol 3 másik emberrel kell osztozkodnom. Az érzelmes énem szerint pedig ezek életre szóló dolgok, és soha nem lehet újra megélni őket "one in a lifetime".

Tudom, kicsit panaszkodós szaga van, de sajnos ezt érzem most :(

Volt/van valaki hasonló helyzetben?