Berzsenyi Dániel Gimnázium?

101 ponttal felejtsd el, a Berzsenyi egy top gimnázium. Nem lehet bekerülni ilyen eredménnyel.

Tavaly a humanra volt a legalacsonyabb a szóbeli ponthatár, 113 pont. 101 ponttal az elmúlt 3 évben egyik szakra sem hívtak be senkit szóbelire.

Amúgy valóban az egyik legjobb gimnázium ma Magyarországon, mind tanítás, mind eredmények tekintetében és az iskolai közösség is nagyon jó.

gimiskola.nhely.hu

felvizsga.eu

Jaj, a kedvenc költőmről elnevezett gimi!!

Itt egy verse, hogy addig is kapjál valamit Berzsenyitől.

„… Nyujtsd ki angyal-karjaidat,

Végy még egyszer öledbe.

Vedd bucsuzó csókjaimat,

Zárj örökre szivedbe. …

Hiszen, majd mikor porunkból

Phönixként felkelendünk,

Tiéd leszek, ha sírunkból

Új életre menendünk. …”

(Az elválás reménye, 1799)

A teljes ismertető (saját)

Berzsenyi Dániel

(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.)

(A reformkor költője)

Berzsenyi Dániel a Vas megyei Egyházashetyén született. Egyike volt azoknak, akik a XVII–XVIII. század fordulóján újrateremtették a kihalóban lévő magyar nyelvet, megindították a magyar irodalmi életet. Nélküle és társai nélkül – a legnagyobbak: Kazinczy, Csokonai, Kölcsey – ma nem volna magyar irodalom, nem volna magyar nyelv, de magyar beszéd sem.

Berzsenyi apja gyenge és beteges fiát csak 12 éves korában engedte iskolába. Egy Kazinczyhoz intézett levelében meg is írta, szerinte a gyermeket tízéves koráig taníttatni nem célravezető: ekkor egy nap alatt megtanulja, amit addig évekig tanult volna. Így Berzsenyi Dánielt 1788-ban, 12 éves korában íratták be a Soproni Evangélikus Líceumba. Hét évet töltött ott.

Bár nem fejezte be tanulmányait, a soproni évek mély benyomást tettek rá. Sok könyvet olvasott a kor fontos tárgyaiból. Apja – látva a klasszikusokhoz való hajlamát – római kori prózaírókat olvastatott vele, bár a költőktől óvta, nehogy heves képzeletét fokozzák. Ő azonban megszerezte a tiltott szerzők munkáit is, s később költői példaképe a római lírikus, Horatius lett. Kiválóan megtanult latinul és németül, és megismerte a római és a görög mitológiát.

Titokban verseket írt, egyik első szép szerelmes versét egy Lili nevű lányhoz írta, akit apja tiltása miatt nem vehetett feleségül, mivel a lány nem volt nemesi származású. Így búcsúzik:

„… Nyujtsd ki angyal-karjaidat,

Végy még egyszer öledbe.

Vedd bucsuzó csókjaimat,

Zárj örökre szivedbe. …

Hiszen, majd mikor porunkból

Phönixként felkelendünk,

Tiéd leszek, ha sírunkból

Új életre menendünk. …”

(Az elválás reménye, 1799)

Hiába rejtette a verseit családja és barátai elől, Kis János soproni evangélikus lelkész írás közben rajtakapta, és elküldte a verseket Kazinczy Ferencnek, aki lelkesedett értük, és írásra buzdította Berzsenyit. Ezzel hosszú levelezés indult meg köztük.

Anyja halála után az otthoni környezetből, zord apja mellől menekülve elvette a tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát, Dukai Takách Judit költő unokatestvérét, egy gazdag nemesi család lányát. A Somogy megyei Niklára költöztek, ahol Berzsenyi sikeres gazda lett, igaz, műveiben gyakran panaszolja az irodalmi élet távolságát, az emberek hiányát, akikkel tudományos vitát folytathatna.

Ritkán hagyta el Niklát a „niklai remete”, ahogy később Berzsenyit nevezték, otthonról sem szívesen járt el. Első alkalommal 1810-ben járt Pesten műveinek kiadása ügyében, amikor személyesen is megismerkedett Kazinczyval és költőbarátaival, s az első keszthelyi irodalmi Helikon ünnepségre is meghívást kapott gróf Festetics Györgytől Dukai Takács Judittal, Pálóczi Horváth Ádámmal, Kisfaludy Sándorral együtt.

Ezután egyhangú időszak következett életében, legfőbb célja az volt, hogy Kölcsey Ferenc szigorú, néhol igazságtalan bírálatát verseiről megválaszolja. A méltó válasz 1825-ben jelent meg, Észrevételek Kölcsey recenziójára címmel.

1830-ban Berzsenyit a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagjává választotta. Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett, s 1836. február 24-én halt meg Niklán.

Berzsenyi Dániel a legnagyobb magyar lírikusok közé tartozó kiváló ódaköltő, kinek verseiben egybeolvad a klasszikus és a nemzeti elem, a vitézség, a hazafiság és a szerelem.

A magyarokhoz (részlet)

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad. …

… Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed. …”

Fohászkodás (részlet)

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

… Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

A semmiségből, a te szemöldöked

Ronthat s teremthet száz világot,

S a nagy idők folyamit kiméri.

… Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikél,

S hozzád közelb járulhat, akkor

Ami után eped, ott eléri. …

(1807-1808 körül. Végleges formája: 1810)

Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,

S távolléted alatt kedvem miben lelem!

Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,

Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,

Ha már cselédimet nyugodni eresztem,

És csak alig hallom a vígság lármáit,

Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,

Kanócom pislogó lángjait szemlélem,

A képzelet égi álmába merűlök,

S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai

Felköltik lelkemnek minden érzéseit,

S az emlékezetnek repdező szárnyai

Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Életem képe ez. – Már elestvéledtem,

Béborúlt az élet vidám álorcája!

Még két mulatótárs van ébren mellettem:

A szelíd szerelem hamvadó szikrája

S bús melancholiám szomorgó nótája. (1804)

Amikor Berzsenyi szülőföldjétől Kemenesaljától (Egyházashetyétől) végképp elköltözött, ezt a csodaszép verset írta búcsúzásképpen:

Bucsuzás Kemenes-Aljától

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását

S ácsorgó ajakam első mosolygását

Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömit, gondjait,

Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve bucsuzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad véletek

A szerelem láncain.

Hímezze bár útam thessali virulmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok

Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket!

Evezzem bár körűl a mély tengereket,

Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit

S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit

Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gigászi harcait,

E bujdosó csillag ezer orkánjait

Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

Messzebb járnak szemeink;

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

S későn hullnak könnyeink.

[1804]

Elolvasható még: Berzsenyi Dániel: Dukai Takács Judithoz