Karman Jozsef: Fanni hagyomanyai című könyvből valaki nem tud küldeni egy elemzést Fanniról? Köszi.

Fanni menekül az emberi társadalomból, amelyet bántónak, taszítónak érez. „Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűkké” – írja naplójába.

Van egy hely, ahol jól érzi magát: a kert, ahol megkönnyebbül a lelke. A természet befogadja, a növények, a kedves virágok vonzzák őt, eltakarják, elrejtik, barátnőként magukhoz ölelik, megértéssel fogadják. „Oh be jó itt! Ez a hely engem oly jó szívvel fogad, mások – tőlem mind idegenek...”

A súlyok, a fájdalmak, a bántások a természetben mind gyógyírra találnak, a növények átölelik Fannit, a méhecskét is hívja, „állapodj meg itt, nyugodj itt nálam. Nem félek én fúlákodtul... óh mérgesebb annál az embereké.” Az emberi világot kegyetlennek, gonosznak érzi.

Az író az érzelmi fokozást a szerkezetek megismétlésével éri el, pl. „Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.” Vagy: „Ide lopom ki magamat, (...) mikor senki sem lát, senki sem bánt.”

Az estét, a szürkületet várja Fanni, s ezt Kármán egy ellentéttel fejezi ki: „Jövel édes borzadások órája!” A borzadás itt borzongást jelent, egy jó értelemben vett borzongást, amit a lány vár, mert ilyenkor szokott ábrándozni („mikor az elmém oly mélyen elandalodik”). Édesanyjára emlékszik, aki már meghalt, és ez jó érzéssel tölti el. „Az én szívem megtelik szomorú emlékezetekkel szerelmes halottaimról...” Viszont az őt körülvevő világ keménysége, hidegsége elkeseredést vált ki belőle. „Ott a hold felett dicsőült anyám, ott vagy te, egyetlen leányodat itt hagytad az emberek keménységének.”

A halálba vágyakozik, arra vágyik, hogy mehessen édesanyjához az égbe, aki után borzalmasan sóvárog: „anyám, édesanyám, végy fel hamar magadhoz...”

Fanni az legkegyetlenebb dolognak a világon a szeretetlenséget tartja, szerinte ez a legnagyobb csapás, ami az embert érheti. „Én mindenhez olyan jó vagyok és engem senki sem szeret... Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél...” Szörnyű szeretethiányban szenved.

Az egész könyvben, ahogy fent is láthattuk, az emberi érzések, a lélek rezdülései a fő motívumok. Ettől szentimentális a regény, de nem a mai értelemben véve (nem csöpögős vagy érzelgős), hanem a kor igényeinek megfelelően viseli magán a szentimentalizmus stílusjegyeit. Rendkívül gazdag érzelemvilágot mutat be. Ehhez Kármán a belső monológot használja eszközül: ha valakinek a szájába adja a szót, akkor is önmagát idézi Fanni.

A természeti képek is segítik a hősnő érzelmeinek visszaadását. Nagyon sok a jelzős szerkezet, hangutánzás, hangulatfestés, és gyakori a sóhajszerű indulatkitörés, felkiáltás, óhajtó mondat. Ezek a lélek kiszakadásait, vágyait mutatják, pl. „ó, ha még élne!”

A fokozás is sok benne, amit szerkezeti ismétlésekkel valósít meg, pl. „Elfelejteni!... Lehet-e elfelejteni?... Miért nem tudok én elfelejteni?” Szeretne Fanni felejteni, hogy megnyugodhasson, de nem tud.

Vannak áthallások pl. a „Miatyánk...” kezdetű imából: „legyen meg a te akaratod”.

Végig a halálba készül a hősnő, mert a földön nem lehetnek egymáséi a szerelmével. A földön a szerelemnek nincs realitása.