Milyen fogalmazást lehetne erről írni?

Jean Valjean nem vett részt más tekintetben a harcban. Nélküle ebben a végzetes bonyolódásban senki sem törődött volna a sebesültekkel. Neki köszönhető, hogy az öldöklés közepette gondviselésszerüen felfogta az elesetteket, bevitette az alsó terembe. Időközönkint azután megjelent a barrikádon. De semmiben sem vett részt, ami támadással, harccal járt volna, sőt személyes védelemre sem gondolt. Hallgatott és félrevonult. Mindössze alig néhány karcolást viselt. A golyók, ugylátszik, kikerülték. Ha az öngyilkosság benne lett volna abban, amiről ábrándozott, amikor ebbe a koporsóba lépett, bizonyára neki nem sikerült volna. De kételkedünk, hogy öngyilkosságra gondolt volna, erre a vallásellenes cselekményre.

Jean Valjean a harc leghevesebb folyamán sem tévesztette szem elől Mariust. Amikor egy lövés feldöntötte Mariust, Jean Valjean rögtön odaugrott, mint egy tigris, rávetette magát, mint a zsákmányra és elhurcolta.

A roham förgetege oly hevesen zugott ekkor Enjolras és a kocsmaajtó körül, hogy senki sem látta Jean Valjeant, amikor az ájult Mariust cipelve átment a barrikád üres hátterében és eltünt a Corinthe-ház sarka mögött.

Ez a sarok, mint tudjuk, fok gyanánt állt ki az utcára és néhány lépésnyi távolságra biztositékot nyujtott a golyók, sőt a meglátás ellen is. Előfordul a tüzvészek alkalmával, hogy nem ég meg egy szoba; a legviharosabb tengeren is van egy-egy hegyfok, sziklazug, ahol nyugalmat találunk. Ilyen zug volt az a barrikád belsejében, is, ahol Éponine haldoklott.

Jean Valjean megállapodott, a földre bocsátotta Mariust, odatámasztotta a falhoz és körülnézett.

A helyzet ijesztő volt.

Ebben a pillanatban, talán két-három percre menedéket nyujthatott a fal; de hát hogy keveredjék ki ebből az öldöklésből? Megemlékezett arról, hogy nyolc évvel azelőtt a Polonceau-utcában milyen helyzetbe jutott és mi módon tudott elmenekülni; akkor az nehéz volt, ma meg éppen lehetetlenség. Előtte állt az a könyörtelen hatemeletes épület, amelyben ma nem lakik más, mint az ablakra hajló halottak; jobbra ott az az eléggé alacsony barrikád, amely elzárja a Petite-Truanderiet; ezen az akadályon könnyen át lehetne kelni, de a barrikád teteje mögött ott látszanak a szuronyok hegyei. Ott állanak a sorkatonák. Bizonyos, hogy ha megkockáztatná a barrikádon való átjutást, rögtön sortüzbe jutna, áldozatául esnék vagy hatvan puskalövésnek. Balról meg ott a harctér. A halál ott leselkedik a fal sarka mögött.

Mit csináljon tehát?

Csak egy madár szállhatna ki innen biztossággal.

Pedig nyomban határoznia kellett, hogy valami módot találjon a menekülésre. Pár lépésnyire tőle állt a harc; szerencséjére valamennyien azt az egy pontot, a csapszék ajtaját ostromolták; de ha csak egyetlen katona akad, hogy a ház felé fordul, vagy hogy oldalról támadjon, akkor vége mindennek.

Jean Valjean végignézte az előtte álló házat, végignézte a barrikádot, azután mereven a földet vizsgálta, olyan heves, veszett pillantással, mintha a szemével lyukat akart volna abba furni.

Ebben a végzetes küzködésben egyszerre valami odarajzolódott vizsga szeme elé, valami, ami egyszerre alakot öltött, mintha tekintete teremtette volna oda azt, amire kivánkozott. Néhány lépésnyire a kis barrikád mellett, amely akadályt olyan erősen őriztek, a törmelék alatt, amely azt nagyrészt elfödte, egy vasrostélyt vett észre, egészen egy szinvonalban a talajjal. Ez az erős vasrudakból készült rostély mintegy két négyszögláb terjedelmü lehetett. A kőkeretet, amely tartotta, szintén kitépték, tehát egészen pőrén feküdt ott a rostély. A keresztvasak nyilásán keresztül egy sötét nyilás volt látható, henger vagy kéményformáju üreg. Jean Valjean fölegyenesedett. Egész világosan ötlött fel eszében az ő menekülési képessége. Elháritotta a még ott maradt néhány követ, fölemelte a rostélyt, vállára vette Marius tehetetlen testét, mintha az holttest lenne, könyökével és térdével tartva magát, sulyos terhével lassan lecsuszott a szerencsére nem nagyon mély kutszerü üregbe, maga után megint lebocsátván a rostélyt a helyére, lenn azután megállt a három méter mélységben levő szilárd talajon; mindezt ugy vitte végbe, ahogy azt csak lázában lehet, az óriás erejével, a sas sebességével; alig tartott pár percig az egész.

Jean Valjean a még mindig ájult Marius-szal egy hosszu földalatti folyosóba jutott.

Lenn mély csöndesség és sötétség.

Eszébe jutott az az érzés, amelyet hajdan akkor érzett, amikor az utcáról a kolostorba pottyant be. De akit ma magával vitt, az nem Cosette már, hanem Marius.

Alig hallotta feje fölött a kocsmát ostromló harc moraját.