Hogyan tudnám ezeket megoldani?

A romantika a XIX. század meghatározó művészeti irányzata és stílusa, sőt egyben világszemlélete és életérzése is. Középpontjában a szabadságeszme, a teljesség iránti vágy és az egyén önkifejezése, önérvényesítése áll. Hátterében a felvilágosodás racionalizmusa, a francia forradalom megrendítő élménye, az ipari forradalom és a polgárosodás távlatot nyitó vagy távlatvesztő, kiábrándító hatása sorható fel.

Az irányzat nevének előzménye a "roman", a középkorban a népnyelven írt elbeszélő művek műfaja. A romantika közvetlen előzménye a "preromantika", elsősorban a szentimentalizmus, valamint a német "klasszika" és a "Sturm und Drang".

A kultúrtörténet egyik új keletű felfogása szerint a modern művészet, sőt általános kultúra (a napjainkban is tartó korszak) a romantikával kezdődik, amely érzékeli a hagyományos világkép elavultságát, lebontja a tradíciókat, és új perspektívák kialakítására vállalkozik.

A romantikus, azaz felfokozott életérzést a távlat, a változás lehetősége határozza meg: az egyik változata a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom (a "spleen"); a másik a forradalmi optimizmus, a kitörő életöröm.

A romantikát az eszményítés vezérli; a romantikus alkotás az eszméket sugározza, elsősorban a szabadságot. A személyes vonások, a belső tartalmak, így az érzelemvilág kifejeződése is a romantika jellegzetes feladata. A nemzeti karakter szerepe is jelentős, a romantikában felértékelődnek a helyi és a korra jellemző sajátosságok. A romantika érdeklődik a nemzeti múlt, kiváltképp a középkor (a nemzeti kultúra gyökere), a népi hagyományok, valamint az egzotikus kultúrák iránt. Nagy szerepet kap a művekben az érdekesség, a kaland, a mese, az álom, a fantázia, a mitológia és maga a szépség.

A szövegek nyelvére mindenek előtt az erős líraiság nyomja rá a bélyegét.A szabad önkifejezés egyedi, szabálytalan, olykor töredékes műformát eredményez. Ismét jellemző (a barokkra emlékeztetően) a monumentalitás, a zeneiség, a festőiség és az ellentétezés. A romantikára jellemző hangnem a pátosz, a humor és az irónia is. Az esztétikai minőségek keveredhetnek, pl. a rút és a fennkölt. A műfajok határai is elmosódnak vagy teljesen megszűnnek; a líraiság mindenütt átható jelenség. A lírai műfajok közül gyakori az érzelmes dal és az elégia, de a legjellemzőbb a szélsőséges hangulatváltozású rapszódia. Emellett a komplexitás is jellemző, pl. Wagner monumentális zenedrámáiban vagy a romantikus világdrámákban (pl. Goethe: Faust).

Az irodalomban is elmosódnak a hagyományos műfaji határok, ill. kevert típusok jönnek létre. Sajátosan romantikus műfaj azonban a regény, nemzetközi nevén a "roman", amely magának az irányzatnak is kölcsönözte a nevét. A romantikus regény számos változata születik meg: a történelmi regény, a kísértetregény (Angliában a "Gothic novel"), a rémregény, a fantasztikus regény, a detektívregény, a meseregény, valamint a verses regény.

A romantikában a művész és a társadalom kapcsolata is szélsőséges változatokat eredményez. Megjelenik a "vátesz", a jövőbe látó, isteni útmutatást követő népvezér is, de a magányba húzódó, a világtól elvonult alkotó is. A romantika egyik előfutára Blake (William, 1757—1827); profetikus, látomásos költői világot teremtett már a XVIII. században.

A romantika — a közvetlen és erőteljes hatásokra törve — széles közönséghez szólt, de ez együtt járt a művek minőség szerinti erőteljes polarizációjával. A romantika korában erősödik meg Európa-szerte a közkultúra, és kezd milliók, tízmilliók tömegkultúrájává alakulni. Jellegzetes példa a német nyelvterületről: a jelentős művek (pl. Goethe drámái) csak az értő kevesekhez szólnak, a tömegek azonban a harmadrangú Kotzebue (August, Friedrich Germanus, 1761—1819) színdarabjaira váltanak jegyet.

A romantika először a német és az angol művészetben fejlődött ki.

A realizmus a 19. század közepén kialakult, a valóságnak átfogó, hű, és a jellemző vonásokat kiemelő ábrázolására törekvő művészeti, irodalmi irányzat. A név a latin real ('valós') szóból származik.

A romantika virágkorában született, a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás a forrása. Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben remekművek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett. A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömöríti. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adja vissza az eléje táruló valóságot, és gondja van a belső lényeg érzékeltetésére is.

A realista ábrázolás elfordult a romantika történelemszemléletétől. A heroikus témákat felváltotta a mindennapi élet objektív bemutatása. Egyszerű emberek, kőtörők, parasztok, kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi osztályuk jellegzetes képviselői. Az ábrázolásmód a természethez hű kifejezésformákat honosította meg.

A realizmus stílusirányzatát nem szabad összekeverni a realista ábrázolási módszerrel. Ez utóbbi az arisztoteliánus esztétikák mimézisz-fogalmának (visszatükrözés) gyakorlati, művészi megvalósulása. Alapját a valóság pontos és részletező megfigyelése adja, célja a közösségi lét valóságának, pontosabban az egyén és a közösség kapcsolatának az ábrázolása. Bizonyos szempontból a romantika ellentéte, bár többet merített belőle annál, hogy egyértelműen és végérvényesen elutasítsa. A képzelet helyett a tárgyilagosság a legfontosabb; a részletező leírásokban is óvakodik a túlzásoktól. Az alakzatokat sem teszi dominánssá: fél az érzelmeket erősítő retorizáltságtól. A század vége felé kölcsönöz a párhuzamos irányzatoktól: a naturalizmustól, a szecessziótól és az impresszionizmustól – a keveredést erős intellektualizálással ellensúlyozza. A századforduló realizmusának képviselője például Jack London.

A realizmus alapvető sajátossága, hogy nem bírál, csak megmutat. Ezt a jellemvonást, csak a realizmus fejlődésének második fázisa, a kritikai realizmus lépte át, amely már kissé bírálóbb hangú, és ebből alakult ki a naturalizmus, amely már az ember állati, dühöngő, félelmet keltő tulajdonságait az undorítót emeli ki (és csak azokat).

További jellegzetessége, hogy a valóság bemutatásához az egyik legegyszerűbb eszközt, a hosszas, részletező leírásokat választja. Minden apró részletet nagy műgonddal részletez. Cselekményvezetése egyenes vonalú, a romantikából ismert epizódok, mellékszálak kimaradnak a realizmusból. "Hősei" hétköznapi emberek, hétköznapi tulajdonságokkal bíró típusok. A cselekmények izgalma helyett a főhős lelkét ábrázolja (például Dosztojevszkij Raszkolnyikov lelkiállapotát a gyilkosság után). A realista író mindig hihetetlen pontossággal, és precizitással készül fel műve megírására (például pszichológiai, és biológiai előtanulmányokkal)

A realista irodalom csaknem egyidőben jelentkezett az orosz és a francia irodalomban. Franciaországban először Stendhal regényeiben, elsősorban a Vörös és fekete címűben jelent meg a realizmus célkitűzése, bár Stendhal magát romantikusnak hitte, tudta. Az 1840-as évektől működött Balzac is, aki nagyszabású regényciklusban, az Emberi színjátékban akart minél nagyobb képet festeni korának társadalmáról. A francia realizmus elsősorban a karrierizmust próbálta leleplezni.

A cári Oroszországban az ukrán származású Gogol teremtett iskolát. Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol köpönyegéból bújtunk elő."

A legjelentősebb orosz írók:

* Nyikolaj Vasziljevics Gogol

* Lev Nyikolajevics Tolsztoj

* Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

* Anton Pavlovics Csehov

Az orosz irodalom, mint "minden realizmus szülőföldjének" jelentősége vitathatatlan: Az orosz társadalom cári önkényuralom alatt nyögött abban az időben, és az emberek nem állhattak ellent az uralkodónak. Az egyedüli ellenállási pont a "passzív ellenállásban" bontakozott ki. Kialakult a már Puskin Anyeginjéből is ismert "felesleges ember" típusa. A "felesleges ember" nem tesz semmit, de szeretne, azonban erejét nem tartja olyan nagynak, hogy cselekedni is tudjon, élete monoton, gépszerű. Ezt az alakot sokszor azonosították a csinovnyikkal.Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve teremtette meg. Jellegzetes alakja a csinovnyik. Ő kiszolgáltatott, szegény, szorgalmas, "rutin-életű", akivel Gogol megteremti a "csinovnyik-novellát". Teljesen hétköznapi figura, az orosz társadalom tipizált alakja. Ő testesíti meg az "elgépiesedett kisembert", akinek nincsenek emberi kapcsolatai, csak a munkájának él. Az író nagyon borúsan nézi a csinovnyik "köpönyeg-életcélját", azaz nem mer többet akarni, megelégszik azzal, hogy köpönyeget készíttet magának (hosszas gondolkodás után).Az angol realista irodalom a viktoriánus időkben virágzott, nagy jelentőségű képviselői: Charles Dickens, Thackeray és a Bronte-testvérek voltak, bár ez utóbbiak erősebben kötődnek a romantikához.

A magyar irodalomban Eötvös József és Kemény Zsigmond művei képviselték ezt az irányzatot.

Érdemes megjegyezni, hogy a klasszikus modernség megjelenésével a realizmus nem tűnt el teljesen, az ekkortájt fellépő amerikai írók is a realizmus célját, módszereit választották magukénak. Mivel kissé megkéstek, munkásságuk átvezet a 20. századba (pl Jack London), s kialakult a realizmus 20. századi változata, melynek képviselő Ernest Hemingway és Thomas Mann. A 20. században a realizmusnak még egy változata létrejött, mégpedig a Szovjetunióban. Ezt nevezték szocialista realizmusnak.

A barokk stílus jellemzői

A manierizmus elnevezés a maniera olasz szóból ered, melynek jelentése mód, stílus, modor. Eredetileg erőltetettséget, modorosságot jelentett. Ez egy átmeneti stílusirányzat volt a reneszánsz és a barokk határán., körülbelül 1530 és 1600 között. Megbomlott az érett reneszánsz klasszikus harmóniája, a kompozíció mozgalmassá, mértéktelenül bonyolulttá vált. Eluralkodtak a nagy méretek a látványosság és a pompa. Az épületek szándékosan asszimetrikusak, szabálytalanok voltak. A manierizmus regénye az illúzióvesztés eposza, Cervantes Don Quijote-ja.

A barokk szó az olasz barocco szóból ered, melynek jelentése furcsa, nyakatekert, okoskodás. Ezt az utókor ragasztotta rá a korszakra, a túldíszített, dagályos stílus miatt. A portugál barruca szó jelentése szabálytalan formájú gyöngy.

A barokk összekapcsolódott az ellenreformáció kibontakozásával. A reformációval szembeni küzdelemben szerepet szántak a külsőségeknek, a pompának is, így próbáltak meg hatással lenni az emberekre, megmutatni az egyház hatalmát és elkápráztatni őket. Drága anyagokat használtak, jellemző volt a túldíszítettség. Így a katolicizmus megújulásával együtt született meg az új korstílus, a barokk. Ez a korstílus legteljesebben a katolikus országokban jelentkezett, de a protestáns területeken is megjelent, mérsékelten dekoratív jelleggel.

A barokk építészet legfőbb alkotásai egyértelműen a templomok: ezek a monumentális építmények rendkívüli díszítettségükkel, aranyozásaikkal, márványdíszeikkel az egyszerű hívőket voltak hivatottak elkápráztatni és ráébreszteni a római katolikus Anyaszentegyház hatalmára és nagyságára.A barokk építészet egyik alapmotívuma a csigavonal volt, amely elsőként a Vignola által tervezett Gesu templomban (Róma) vált uralkodóvá. Az addigi geometrikus formák helyett bonyolultabb, hajlított alakzatok jönnek létre, mind az alaprajzok, mind a homlokzatok, mind az épületbelsők kialakításánál, így is transzcendenssé, mozgalmassá téve az építményeket.A barokk építészek gyakran éltek az illúziókeltés módszereivel: díszítményeikkel, festményeikkel sokszor megnövelték a teret. Ilyen megoldás például a templomok homlokzatának volutája, mely a tornyot köti össze hullámvonalban a főhajó teljes szélességével, hogy úgy tűnjön, mögötte is tart az épület. A világi épületek (paloták) esetében gyakran találkozhatunk mennyezetre festett kupolabelsővel, noha toronnyal nem; ugyanilyen szerepet töltenek be a különböző kastélyok tükörtermei, melyek bizonytalanná teszik az embert.

A reneszánsz racionalizmusával, békés kiegyensúlyozottságával, emberléptékűségével szemben a barokk idején szélsőséges, patetikus, nem egyszer földöntúli emberi érzelmek hangsúlyos ábrázolása válik jellemzővé. A barokk szobrok mozgalmasak, diszharmonikusak, gyakran kihasználják a fény-árnyék hatások nyújtotta illúziókeltési lehetőségeket. Mind az építészetben, mind a szobrászatban kiemelkedő alkotó volt a nápolyi születésű Giovani Lorenzo Bernini. Mecénása, Maffeo Barberini bíboros később VIII. Urbán néven elnyerte a pápai tiarát, és pártfogoltja az újjáépülő Vatikánban kapott munkát. Bernini talán leghíresebb épületegyüttese a római Szent Péter-bazilika kolonádja (itt is megjelenik az illúziókeltés szándéka: a kettős oszlopsor bizonyos pontokról szemlélve egyesnek tűnik), de szintén ő tervezte Szent Péter trónusát és a főoltár feletti baldachint. Legismertebb szobra a Szent Teréz extázisa címet viseli, ám azt kevesen tudják, hogy ez egy szoborcsoport része. Az istenélményt már-már testi kéjként ábrázoló szobrot egy titkos ablakból érkező fény világítja meg, és teszi még csodálatosabbá

A barokk festészet az időben lejátszódó cselekményt, a történést akarta bemutatni, még akkor is, ha portrészerűen csak egyetlen alakot, tárgyat, tájat ábrázolt. A térben szabadon áramló, lendületes vonalvezetést kedvelte. Megmozgatta a formát s ennek érdekében előszeretettel aknázta ki a fény és az árnyék festői ellentétét. A korabeli festők a legjelentősebb megbízásokat főúri (nem egyszer királyi) megrendelőktől és a megújuló katolikus egyháztól kapták. Elvárás volt, hogy a festmény a képzeletet megragadó, látványos elemekkel fokozza a hatást, ami eléggé meghatározta a témát és az alkotó módszereit. A festők (a többi művészeti ág alkotóihoz hasonlóan) gyakran folyamodtak az illuzionisztikus megformálás eszközeihez. Peter Paul Rubens: Phaeton bukása; olajfestmény.A festészet fő témái bibliai és mitológiai jelenetek, gazdagon díszített főúri portrék, csendéletek (újdonság a festészetben), táj- és zsánerképek.

A barokk festészet elsősorban Itáliában (Caravaggio), Spanyolországban (Velázquez, El Greco, Murillo), a Németalföldön és Flandriában (Vermeer, Rubens, Rembrandt) ért el nagy jelentőséget, bár egész Európában éreztette hatását. A legismertebb barokk stílusú magyar festő Mányoki Ádám, II. Rákóczi Ferenc portréjának megalkotója.

Jellemzői:

gazdag, élénk színvilág

fény-árnyék hatások maximális kifejező erejének felhasználása

mozgásban való ábrázolás, dinamizmus

perspektíva-játékok

kidolgozott részletek (például ruhák redőzete, mellékalakok, háttér, fénysugarak)

érzelmek eltúlzott, patetikus ábrázolása (fontosak az arckifejezések)

pompa és színpadiasság, az alakok eltúlzott pózai

alakok és alakcsoportok bonyolult összefonódása

A zenei barokkot kb. 1608-tól, az első opera (szerzője: Claudio Monteverdi) megszületésétől 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig számoljuk. Ez volt az a kor, ahol az ember teljes mértékben hitt a zene boldogító hatásában. Míg a reneszánszban a hangszeres zenét csak vokális művek, vagy táncok kíséretére használták, addig a barokkban már kialakult a hangszereket a középpontba állító zene. Megjelent a hangszerelés: a zeneszerző pontosan leírta, hogy melyik szólamot melyik hangszer játssza. Így alakult ki a zenekar (a barokkban nagyrészt ez a vonószenekarral volt megegyező), ahol egy szólamot többen játszanak. A táncok közül a manüett terjedt el, de megjelentek a nemzeti társastáncok (keringő, polka, mazurka) is.

A barokk irodalom a katolikus megújulás jegyében született, noha nagy műveket alkottak egyes protestáns szerzők is. Az irányzat uralkodó műfaja az eposz volt. A barokk dráma is jelentős volt, elsősorban a „katolikus királyok" (például a fanatikus hívő II. Fülöp) Spanyolországában, ahol a barokk építészet és szobrászat is hatalmas jelentőségre tett szert. Lope de Vega vagy Calderón patetikus, mozgalmas műveiben mindig a katolikus lovagi erények és a becsület győz. A regény továbbra is virágzó műfaj maradt: egyfelől a követhetetlenül bonyolult cselekményű, fantasztikus közegben játszódó lovagregények (például az Amadis-regény), másfelől a talpraesett, alvilági csavargók történeteit feldolgozó pikareszkek voltak kelendőek. Ezek a történetek még mindig egymástól független, általában variálható elhelyezkedésű epizódokból állnak, ám a főszereplő személye már összefogja az egyes kalandokat. A lovagregények és pikareszkek – már a korban is jelentkező – hátránya az volt, hogy egy idő után nem lehetett tovább fokozni az izgalmakat, az alkotók nem tudtak az előző művektől sokban eltérni, így unalmassá, népszerűtlenné válhattak. A barokk költészet nem képviselt nagy jelentőséget. Nyelvezete patetikus, fennkölt, hasonlóan a versekben foglalt érzelmekhez. Legfőbb képviselője a spanyol Gongora, de a nagy dráma- és eposzköltők is alkottak lírai műveket. Érdekes szegmense a Magyarországon is jellemző hitvitázó témájú műalkotások sorozata. Ezek révén tovább terjedt és fejlődött a nemzeti nyelvhasználat, sőt a népszerű hitvitázók gyakran emeltek népi fordulatokat beszédeikbe, hogy elnyerjék a hallgatóság tetszését.

A rokokó a XVIII. században alakult ki a barokk stílus késői, annak vallásos telítettségét mellőző változataként. A szó a francia rocaille szóból ered, jelentés kagyló. A rokokó kedvelte a virtuozitást és a szellemességet. Elsősorban az építészetben és az iparművészetben, de az irodalomban és a zenében is jelentkezett