Kosztolányi Dezső: Utcapad?

A leveles metafórát értem. A levelek az emberek, és a levelek elpusztulási módját tükrözni lehet az emberekére. De a cselédlányos rész lényegét nem sikerült megértenem. Mit akar ezzel mondani? Számomra nem mond sokat a novella e része.

Itt van a novella teljes szövege:

Vasárnap délután egy utcapad legszélén ülök a ligetben, egyedül. Nézegetem, hogy halnak meg a levelek. Minden levélnek üt egyszer az órája. Az órának egy percében, a percnek egy másodpercében le kell hullniok. Soha, míg a világ áll, nem kerülnek többé föl a gallyra.

Ez a pillanat ünnepélyes. Mindegyik más és más módon pusztul el. A levéltragédia is egyéni. Van olyan, akit a szél lebbent el, de van olyan is, aki sárgán, kiszáradtan, a végelgyöngülés görcsével kapaszkodik a fába mindaddig, amíg lehet, aztán megadja magát a másíthatatlannak, lepottyan, elvegyül az avarral. Némelyek halálos röpülésükben még egy hosszú ívet írnak le, mintha késleltetni akarnák a megsemmisülést. Ezek hattyúdalukat éneklik. Némelyek párosával távoznak el. Ezek a "szerelmes levelek". Némelyek pirosak a láztól. Ezek a betegek. Némelyek pedig szinte várják, hogy végük legyen, teljes súlyukkal merőlegesen zuhannak a földre, mintegy megkurtítva az utat, önkéntesen. Ezek öngyilkosok, akik a hatodik emeletről ugranak le.

Amíg így játszadozom gondolataimmal, a pad túlsó végéről egy hang riaszt föl. Ez a hang ezt kérdezi tőlem: „Szabad?”

Odafordulok, s látom, hogy egy leány áll ott, divatjamúlt rövid szoknyában, harangkalapban, melyet kamaszfürtjére húzott. Szeme fekete, szemöldöke majdnem kormos. Arca csinos.

Zavartan intek, hogy szabad. Erre a leány leül a pad másik végére, a legszélére, s maga elé néz.

Most már nem a levelek érdekelnek, hanem ez a leány. Eddig még senki se kérdezte tőlem, hogy szabad-e leülni az utcapadra. A kérdés megdöbbent. Végre az utcapad mindenkié. Az utcapad az igazi köztulajdon. Az utcapadon újságot olvasok, körmöt tisztítok, szőlőt eszem papírzacskóból. Az utcapadon végigheveredem fényes nappal, és horkolok. Az utcapadon, ha kedvem van, főbe lövöm magam.

Hát miért tudakolta ez a leány, hogy leülhet-e ide? Mihelyt hallottam szerény, kedves hangját, tudtam, hogy csak cseléd lehet. Rápillantok, és föltevésem megerősödik. Keze, melyet igyekszik rejtegetni, érdes a házimunkától. Első föltevésem, hogy kalandot keres. Valóban így is van. Mi se volna könnyebb, mint kielégíteni várakozását. Meg lehetne szólítanom. Kitűnően mulattatnám, s magam is kitűnően mulatnék. Szerelmet is vallhatnék neki. Esetleg azonnal megkérném a kezét.

Csakhogy ő merőben más kalandot keres ezen az ünnepnapi kimenőjén. Egy utcapadon akar ülni az "úri" társadalommal, mint egyenlő, rangrejtve. Ezúttal én vagyok az "úri" társadalom. Azzal az angyalian félszeg móddal, ahogy engedelmet kért a leülésre, értésemre óhajtotta adni, hogy ő tudja a jó modort, s ezzel, amivel el akarta palástolni, hogy cseléd, voltaképp közölte, hogy cseléd. Ennélfogva ezt tilos tudomásul vennem. Nem szabad közelednem hozzá. Ezzel szétrebbenteném káprázatát, elrontanék mindent. Nekem is tettetnem kell.

Én tehát kiszolgálom őt, amennyire tőlem telik. Egyetlen mozdulatommal se utalok arra, hogy sejtem kilétét. Félszegnek, habozónak mutatkozom. Tájékozatlan tisztelettel tekintek feléje, aztán a levegőbe bámulok. Sokáig, nagyon sokáig ülünk így, boldog

együttesben. Az a végzetes, áthidalhatatlan távolság, mely elválaszt bennünket az utcapadon, nem kisebbedik. Fölöttünk a ponyvaregények nagy szenvedélye lebeg.

Olykor élveteg közönnyel a karfára lógatom fáradt kezem, melynek ereiben kék vér csörgedez, nyilván még a keresztesháborúk korából. Azt játszom, hogy én vagyok a gróf, az a jobb sorsra érdemes gróf, aki annyit, de annyit csalódott. Ő pedig azt játssza, hogy ő a grófkisasszony.

(1929)