A 46. ,47. ,48,49. ,50. levél tartalamát külön-külön letudja irni valaki?

Tessék:

46

Rodostó, 11. octobris 1722.

A pestis, Istennek hálá, teljességgel megszünvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokot nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti kéd magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadul. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ott el, mert azt le nem lehet írni, és menél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elméjű inségből, amely se nem könnyebb, se nem kisebb. De talám elmondhatni, hogy súlyosabb a testi inségnél, mivel akármely bővségben és jó állapotban legyen a test, de ha az elme nem vidám és nem csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakot látunk olyanokot, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek, mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. Ellenben pedig látunk olyanokot, akik ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vidámok és jókedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és hogy egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egynapi kapálásnál. Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az Isten segítségit kell kérnünk, akár az elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk, egyedül ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakot, nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném kéd levelit. Isten tartson meg, édes néném, mi még nem nevetünk.

47

Rodostó, 15. aprilis 1723.

Édes néném, micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kédnek megírni a szegény Horvát Ferenc halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja kéd, de azt is tudja kéd, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki hatvankilenc esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jókedvű volt; nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját, mert aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való. De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és hogy a szemit bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifiú lehetett volna Ábrahám idejében, de mostanában hatvankilenc esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orcáját, azért hogy valamely gondolatokot ne okozzon. Mindezekből észreveheti kéd, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomás fogy, és mintegy olvad. Azt tudja kéd, hogy ilyen idős korban is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalványodott, és maga is veszi észre, hogy nemsokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszélgetése a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja mennyországot, mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál, de mit árthatna Magyarországból mennyországban menni. Elég a', hogy amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájában megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék kéd addig felőlle, és írjon kéd valami híreket, mert itt semmit nem hallunk.

48

Rodostó, 26. aprilis 1723.

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akármicsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak halál a vége. A szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakot, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy alutt el. Tegnap három óra felé délután már észrevettük, hogy csakhamar elaluszik. Holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt, az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egy-két szó után csak csendesen kimúlék e világból. Alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájában, de az Isten az örökös hazájában vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilenc esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról. Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jóerkölcsű áitatos asszony volt; azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírit hallotta, nem is lehetett másképpen. Leginkább amikor Draskovicsné és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt, még mind ebben a bujdosásában is. Ma tettük koporsóban szegényt, és gondolom, hogy a jezsuitákhoz viszik bé innét Constancinápolyban; tudom, hogy ott lesz kéd a temetésin. Tudom, hogy már azt várja kéd, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban. Amidőn az asszony betegeskedett, igen-igen tudta kedvit keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy alutt; nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredett, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor a' való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokot fog tenni, de sokkal csendesebb volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vajon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más lány, hanem Zsuzsi és két özvegyasszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a' hatalmasabb. Most ez elég, mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.

49

Rodostó, 22. augusti 1723.

Az én vétkem, az én vétkem és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kédnek. Az utolsó leveliből látom kédnek, hogy kéd jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket, mondván, hogy más kézre kerül a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másoknak, talám a madár is megmaradott volna. De rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a', hogy a kéd jövendölése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a' csaknem bizonyos mások előtt, de énnálam a' bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál. De ítélje el kéd, micsodások a leányok! Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban; aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen. De hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét. Azt kédre hagyom, hogy kéd mondja ki a sentenciát, hogy ha mind ilyenek-é a leányok. Elég a', hogy a jövendőbéli vőlegényt vagyis inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik, mert azt tudja kéd, hogy a szegény asszony éltében egy holnapban sem mosdottunk meg egyszer. De most egy kevessé csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet, mint megiffítja az embert! Hátha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról.

Látta-é kéd az olyan öreg embereknek a kalendariumját, akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségit, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségivel, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival, mert én egy kalendariumot csináltam neki, azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendariumot. Lehetetlen, hogy le ne írjam kédnek az öreg emberek kalendariumját. A' nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vigyázzanak életekre és egészségekre, valamint más kalendariumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért a nagyböjtben és az innepek előtt való böjti napokon különösön; pénteken, szombaton különösön; a négy kántori napokon különösön; a három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön; az apostolok innepeken különösön; az évangyélisták napjain különösön; a magok pátronusok napjain nyolcadnapig különösön; ezenkívül télben, amidőn havaz, különösön; hanem amikor tiszta az idő, akkor meglehet, együtt; tavasz felé, ha náthások vagy hurutnak, különösön a májusnak végéig; nyárban az izzadsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön; ősszel meglehet, együtt, mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön; az esős időkben különösön; amidőn sok mennydörgések járnak, különösön; ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolc napig különösön; ezenkívül mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolcadnapig különösön; amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon édes néném, az öreg emberek kalendariumja. Nem tudom, mint találja kéd, de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni, mert gyakorta mondja, hogy különösön. Én pedig ködös, mind esős időben szeretvén kédet, maradok kéd szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é?

50

Rodostó, 15. octobris 1723.

Hol vannak a muzsikások, fújják el a tehénhús-nótát, és vonják el a menyasszony táncát. Mindezekből elítélheti kéd, hogy ma itt házasság lesz, de azt is jó megtudni kédnek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mai lakadalomban. Talám a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a', hogy ma eskütt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elítélheti kéd, micsoda örömben vagyon Zsuzsi, aki is bizony megérdemli a grófné titulust, és az Istennek iránta való rendelésit lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákot. Édes néném, azt is ehhez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban. Mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne, mert üsmerek én olyat, kéd is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam, és nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is. Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánnyal, véle laktak esztendeig, kettőig, ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, ki-ki esmét más társat keresett magának. De ne keressük ezt a szokást a régieknél, itt is ezt feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonnyal vagy leánnyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre vagy kettőre, mikor az idő eltelik, ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy cédulát ád nékik, és azután szabadon együtt lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni, mert anélkül végben nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: placet, de talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kédnek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kédtől, micsoda különbség vagyon a penitenciatartásnak szentsége között és a házasságnak szentsége között? Erre feleletit elvárom kédnek, és azonban friss jó egészséget kívánván kédnek, maradok...

És nem is hosszú! Elolvasod és a saját szavaiddal szépen megfogalmazod a tartalmát. Sok sikert!