SÜRGÖS! Metaforákot tudnátok írni Arany János Toldi című művének utolsó két énekéből (11. és 12. ének)?

TIZENEGYEDIK ÉNEK.,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek,

Nem szükség a hajó oztán holt embernek.‘

Ilosvai.

1.

Fölvevé a hajnal piros köpenyegét,

S eltakarta vele az égboltnak felét,

De nem volt oly kényes a bársony ruhába’,

Hogy be ne pillantson a szegény csárdába.

Betekint félszemmel egy törött ablakon,

Hát csak a cimbalmost látja benn egy padon,

Kinn sem lát egyebet az öreg szolgánál,

Aki dolgát végzi jó Rigó lovánál.

2.

Aztán széttekinte Pesten és Budában,

Nézegette magát a széles Dunában:

Duna folyóvíznek piros lett a Habja,

Közepén egy barna csónak úszott rajta.

A csónakban Toldi, nem egyéb evezett,

Messze felborzolta a lapát a vizet;

Fényes apró csöppek hulltak a magasból,

Mintha zápor esnék piros kalárisból.

3.

Csakhamar is átkelt Toldi a nagy vízen,

Megköté csónakát a budai részen,

Kiszállott belőle s nagy-sebesen méne,

Hogy keressen olyat, ami neki kéne:

Szép aranyos fegyvert és ruhát magának,

Cifra új szerszámot jó Rigó lovának,

A Rigónak, akit hozott hű szolgája,

Mert otthon is az volt kedves paripája.

4.

Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;

Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott,

Mindenütt belepte az aranypaszománt;

Vett sisakot, páncélt, hét tollú buzogányt,

Kopját is, gerelyt is, mindenféle fegyvert,

Melyeket Budán a legjobbik kovács vert;

Ezüstös, aranyos, sallangos szerszámot;

Egy szó annyi mint száz: mindent megvásárlott.

5.

Hogy a csárdába ért, felöltözött szépen,

Tollas buzogányát forgatá kezében,

Akkor bútt fel a nap az ég karimáján,

Meg is akadt szeme a fiú ruháján.

A Rigó sem az volt, aki tegnap estve,

Sárral, úti porral szürke színre festve,

Hanem fekete, mint a fekete bogár,

Elsikamlott szőrén a fényes napsugár.

6.

Hát mikor ráadták a nyalka szerszámot,

Mint illett neki, hogy ragyogott, csillámlott!

Mikor hátára ült jó gazdája Toldi,

Körülnézte magát s elkezdett táncolni.

Akkor „hopp!” s mint a szél, aki most szabadul,

Vitte Toldit a ló oly kegyetlen vadul;

Bence könnyes szemmel ballagott utána;

Fájt, hogy búcsút sem vett tőle kis gazdája.

7.

Mi történt ezalatt a budai szélen?

Hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem.

A király sátora vala ott felvonva;

Tiszta kék selyemből volt a sátorponyva;

Róla, mint az öklöm (ha kicsit nem mondok),

Lógtak köröskörül oly nagy arany bojtok:

Messze kiösmerszett a többitől, bátor

Egymást érte ottan a sok úri sátor.

8.

Drága karos rengők dagadóra tömve,

Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve,

Álltak a sátorban gyönyörű szép renddel,

Kiknél szebbeket már nem képzelhet ember.

Egy öreg szék is volt a kellő középen,

Fényes drágakővel kipitykézve szépen,

Nagy arany körmével a földet karmolta,

Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.

9.

A sátrak el voltak rekesztve korláttal,

Tilos volt parasztnak lépni azon átal;

Kívül fegyveres nép és tömérdek ember

Az üres sátrakat majd elnyelte szemmel.

Duna partjaig nyúlt a korlát kétfelül,

Nagy üres tér maradt a korláton belül,

Olyan, hogy egy marhavásárnak is elég

Lenne, ha a marhát oda eresztenék.

10.

Duna-partban egy nagy zászló volt felütve,

S tarka-barka csónak a nyeléhez kötve;

Nemkülönben pedig a pesti oldalon

Lobogó odafenn, csónak volt a habon.

Széles utca a víz: ember a sövénye;

Közepén a sziget nyúlik fel beléje,

Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta

Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.

11.

Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,

Táncol nagy lovával a korláton belől;

Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:

Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.

De imé hirtelen a pesti oldalon

Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:

Ismeretlen bajnok fekete paripán

Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.

12.

Sisakellenzője le vagyon bocsátva,

Csúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra;

Toldi (mert hisz’ ő volt) a tollat levészi,

Mindjárt ott teremnek a király vitézi,

S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja,

A cseh bajvívóhoz a budai partra;

Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele:

A bajra hívásnak volt e dolog jele.

13.

Ezalatt a várba gyors híradók mentek.

A király lejött és sok nagyúri rendek,

A két bajnok pedig csónakon egyszerre

Indult s érkezett meg a bajvívó helyre.

Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába,

Csónakát berúgta a széles Dunába:

Mintha korcsolyázna, futott az a habon,

Partba vágta orrát a pesti oldalon.

14.

Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,

Hajóját a Dunán hogy eleresztette?

„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,

„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:

Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,

S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”

Monda Toldi, avval kezét összetette,

Buzgón fohászkodva Istent emlitette.

15.

Azután így szóla: „Vitéz! addsza kezed:

Te sem bántál soha, én sem sértettelek;

Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,

S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?”

Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,

Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;

Észrevette Miklós a dolgot előre,

S a cseh barátságát jókor megelőzte.

16.

Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,

S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;

Engedett a kesztyű és összelapúla,

Kihasadozott a csehnek minden újja.

S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,

A házak ereszén a jégcsap megcsordul:

Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.

Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.

17.

Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,

Rángatá a csehet szörnyü erejével,

Ropogott keze közt, elolvadt a teste;

Végre így könyörgött a cseh térdre esve:

„Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom,

Minden vagyonomat ím neked ajánlom,

,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,

Vitézlő magammal minden apródságát.‘”

18.

Toldinak a szíve hajlott a kérésen,

„Legyen úgy” felelte, „marhádat elvészem,

De azt is korántsem magamnak kivánom,

Két vitézt megöltél: az anyjoknak szánom.

Most, mint alamizsnát, megadom életed.

Hanem tégy hit alatt erős igéretet:

Hogy habár mély tenger nyelné el hazádat,

A mi országunkra mégsem teszed lábad.”

19.

Mindent felfogadott a bajnok ijedten,

S békével mentek a csónak felé ketten:

Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,

Toldihoz hátulról hozzávág orozva.

Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében

Meglátta s megkapá a kardot kezében.

Leborult a nagy cseh: „Kegyelem! irgalom!”

„Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom.”

20.

S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,

Avval adott néki örökös kegyelmet.

Íziben elmetszé fejét a testétől,

Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.

Toldi felmutatja a fejet a kardon,

Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:

Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;

Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.

Nos ez a 11. ének :)

TIZENKETTEDIK ÉNEK.,Király azért őtet fejéhez választá,

És tizenkét lóra neki hópénzt adata.‘

Ilosvai.

1.

Mikor Toldi Miklós megfogá a csehet

És az ijedtében legott térdre esett,

Igen megörvendett a felséges király,

Könnybe lábadt szeme a nagy öröm miá,

S így szólt az urakhoz, kik mellette voltak:

„Úgy hiszem, ez a cseh nem fog víni holnap;

Most akadt emberre, aki megtanítja:

Máskor hogy’ gyalázza a magyart s hogy’ szidja.

2.

„De ki az a bajnok? nem ösmered Toldi?

Ki ismeri? Én nem tudom elgondolni;

Nincs egy jóravaló vitéz országomban,

Akit ne ismerjek s nevét meg ne mondjam:

De ily erőt, mint amely van e vitézben,

Én nem tapasztaltam soha emberkézben;

Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép,

Ha más víná ki a magyar becsületét.

3.

„Egyébiránt, legyen magyar avvagy német,

Nagy csapástól menti meg a magyar népet;

El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,

Toldi gyilkos öccse részét neki adom.”

Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,

Szétnézett, hallja-e más is őkivűle?

Összesúgtak-búgtak az úri emberek:

Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.

4.

Mikor pedig Miklós a csehet kiszabta,

S kisebbik darabját kardján felmutatta,

Tüstént parancsolá király ő felsége,

Tizenkét aranyos vitéz menjen érte.

El is mentek azok szép zászlós sajkával,

S vitték a királyhoz Toldit nagy pompával.

A király szólt: „Bajnok! nyisd fel sisakodat,

Mondd neved s mutassad vitézi arcodat.”

5.

Térdre esett most a király lábainál

S így kezdette Miklós: „Oh felséges király!

Nem vagyok én bajnok, csak egy földönfutó,

Hogyan lettem azzá? tudj’ a mindentudó.

Magam sem tudom hogy’, esém gyilkosságba,

S elzaklatott bátyám a széles világba:

Én meg idejöttem feladni tettemet,

S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet.”

6.

Ily bátran beszéle Miklós a királynak,

Felnyomá rostélyát acél sisakjának:

Halvány is, piros is volt az ábrázatja,

Mert bánat és öröm osztozának rajta.

Tetszett a királynak szép fiatal képe,

Azért nyájasan ily kérdést tőn elébe:

„Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”

Miklós a fejével ráütött e szónál.

7.

Akkor az urakhoz fordult a felséges

Király s ekkép tartott hatalmas beszédet:

„Urak! hű vitézim! ide hallgassatok,

Mert nem tréfaság az, amit most hallotok:

Toldi György testvére ez a vitéz gyermek,

S György azon van, hogyan ásson ennek vermet,

Hogyan zárhatná ki öccsét örökéből,

Hogy’ tagadhatná ki a nemzetségéből.

8.

„Tudom minden csínyát, mert végére jártam;

Azért most szemébe mondom neki bátran:

Árván maradt öccsét parasztnak nevelte,

Mert nagy erőt sejtett benne s irígyelte,

Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja

Az ő hírét-nevét homályba takarja;

Mert - de’jszen tudja azt az ő gonosz lelke,

Öccsét rangja szerint miért nem nevelte.

9.

„Azt is tudom, hogy ő ingerlé a minap,

S úgy talált megütni egy bosszantó inast;

Kivallák szolgái, mi módon tartatott

A testvéröccsére embervadászatot.

Nem úgy van, Toldi György? de úgy van! a király

Minek volna, ha nem tudná, ki mit csinál?

Egy ilyen testvérre annyi rosszat kenni,

Ki csupán magától ennyire bírt menni!”

10.

Nagy tetszés követte a király beszédét,

Zsenge korához ily ritka bölcseségét:

Toldi György pedig lesüté fejét mélyen,

Csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében.

A király most szemét Miklósra vetette.

Vállát kegyelmesen meg-megveregette;

És monda nyájasan: „Ifju vitéz, állj fel:

Eladott a bátyád, de többször nem ád el.

11.

„Én neked a földön ím kegyelmet adok;

Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;

Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,

Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.

És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,

Íme bátyád önként neked adja részét:

Vértagadó testvér! nemde úgy van? érted?

Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?”

12.

György meredt szemeket vetett a királyra,

Hej dehogy mert nem-et mondani szavára!

Mert villogott szeme, és iszonyú pogány

Harag sötétellett a király homlokán.

„Jól van”, mond a király, „igen a felelet?

„Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;

Most pedig, miután így kipróbáltalak,

Mondom: udvaromnál többé ne lássalak.”

13.

Megszólalt most Miklós: „Felséges királyom!

Bátyám birtokára egy cseppet se vágyom;

A magamé sem kell, legyen tied, bátya,

Teljék vele fösvény szived kivánsága;

Csak azon könyörgök mostan felségednek:

Vegyen be sergébe, csupán közembernek;

Jó az Isten, jót ad: megszerezi kardom,

Amire szükségem leszen, avval tartom.”

14.

Felelt a nagy király: „Ne légy olyan gyermek;

Hogyan vennélek én hitvány közembernek?

Királyi fejemhez választalak téged

S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.”

De míg ezt elmondta, azalatt leoldott

Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:

Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,

Toldinak nyujtotta s monda: „Kösd fel, nesze!”

15.

Semmit se mondhatna s adhatna királya,

Ami Toldinak ily örömet csinálna,

Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:

Dárius kincsének még oda sem nézne.

Azért akarta is szépen megköszönni,

De a szó nem akart a nyelvére jönni,

A király azonban nem neheztelt érte,

Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte.

16.

És hogy örömében ne maradjon hiány,

Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,

Épen mintha álma kezdődnék most elől,

Anyját látja jőni a korlátok felől.

Elfelejtett mindent és futott elébe,

Kímélve szorítá páncélos ölébe,

Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett,

Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.

17.

Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,

Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,

Szemökből a zápor bőségesen hullott,

Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:

„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,

Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;

Be szép vagy! be nagyon illel leventének!

Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”

18.

Miklós pedig monda: „Nem megjövendőltem,

Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?

De nem köszönöm azt magam erejének:

Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.

Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,

Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:

Valaha tán ő is hozzám édesedik;

Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.”

*

19.

Így szerette anyját a daliás gyermek,

Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek;

Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,

Azután sem lépett soha házasságra.

Rettenetes vitéz támadott belőle,

Kalász-módra hullt az ellenség előtte,

Védte az erőtlent, a királyt, országot;

Csuda-dolgairól írtak krónikákat.

20.

Senki sem állhatott ellent haragjának,

De ingét is odaadta barátjának,

S ha nem ellenkedett senki az országgal,

Örömest tanyázott a víg cimborákkal.

Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,

Nem az örökségen civódó gyermeket:

De, kivel nem ér föl egész világ ökre,

Dicső híre-neve fennmaradt örökre.

(1846.)

S ez pedig a 12. ének. Előre is köszi :)