Hol tudok segítséget találni a töri tétel kidolgozásához? A KERESZTÉNYSÉG a tétel címe! SOS

1. A kereszténység kialakulása

A kereszténység gyökerei a zsidó hitben találhatók. A zsidóság körében alakult ki az a megváltáshit – a Messiás eljövetelének reménye – amelyen a kereszténység alapul.

A keresztények szerint az a Megváltó, akit Isten a zsidó népnek megígért, Jézus Krisztus, az Isten fia. Jézus szenvedése és kereszthalála által az egész emberiséget megszabadította a bűntől, s ezzel lehetővé tette a feltámadást és az örök életet.

A megváltásból azoknak van része, akik hisznek Jézus Krisztusban, mint megváltóban, és betartják az általa adott parancsolatokat. Ezek közül a legfontosabb az egyetemes szeretet parancsa.

A kereszténység Palesztinában alakult ki. Itt az asszír és a babiloni hódítást követően hosszú ideig nem jöhetett létre önálló állam. Csak a Kr.e. II. században alakul ki a Judás Makkabeus vezette szabadságharc eredményeként a Hasmoneusok állama. Ez az önálló királyság a kr.e. I. sz. közepén a Római Birodalom függésébe került, a Hasmoneusok helyét pedig Nagy Heródes foglalta el. Heródes jó viszonyban volt Augustusszal, ennek köszönhette, hogy bár római ellenőrzés mellett, de viszonylag önállóan uralkodhatott kr.e. 4-ben bekövetkezett haláláig. Kr.u. 6-ban Palesztina egésze római igazgatás alá került. Élén lovagrendi helytartó állt. A helytartók közül a legismertebb Pontius Pilatus (26-36), az ő idején tevékenykedett, illetve halt kereszthalált Jézus.

A kereszténység közvetlen előzményei a zsidóságon belül kialakult szekták voltak. A szektáknak 2 nagy csoportját érdemes megkülönböztetni:

1. a szaddukeusok: tagjai a papság és a jeruzsálemi Szent Templom körüli arisztokrácia köreiből kerültek ki.

2. a farizeusok és az esszénusok: a farizeusok a papsággal szemben álló világi írástudók voltak. Közülük kerültek ki az imaházak vezetői, a rabbik, akik az istentisztelet új módját alakították ki: felolvasták és magyarázták a közösségnek az Ószövetség megfelelő szakaszait, a szertartás kerete pedig a közös ima volt. Ezt veszik át a keresztények is.

Az esszénusok életéről a Holt-tengeri tekercsekből tudunk. Nőtlenségben és vagyonközösségben éltek. Életük középpontjában az ima és az Írás tanulmányozása állt. Az esszénusok között élt fiatal korától kezdve a Jézus előfutárának tekintett Keresztelő János.

1. A kereszténység szent könyve: az Újszövetség

Istennek népével eredetileg kötött szövetsége a nép hűtlensége miatt felborult, ennek helyreállítására hivatott a keresztény tanítások szerint Jézus Krisztus, a Megváltó. A keresztény gondolkodás és az Újszövetség középpontjában ennek megfelelően az ő személye állt.

Az Újszövetség szövegének többsége görögül íródott.

Az első 4 könyv, az ún. evangéliumok. (Evangélium = örömhír, jó hír. Az örömhír Jézus megjelenésére, működésére, tanításaira, azaz a megváltás bekövetkeztére utal.). Az evangéliumok szerzői az evangélisták: Máté, Márk, Lukács és János. Az első három evangélista nagyjából párhuzamos eseményeket beszél el, ezért az ő evangéliumaik szinoptikusak (egybenézők). Az evangéliumok Jézus életét, kereszthalálát és feltámadását beszélik el.

Az 5. könyv az Apostolok cselekedetei. Apostol = küldött. Az apostolok Jézus 12 kivá-lasztott tanítványa voltak, akiknek feladatává tette a kereszténység terjesztését. Az Apostolok cselekedetei a Jézus halála utáni eseményeket beszéli el, két központi alakja Péter és Pál apostol. Az ő tevékenységükön keresztül mutatja be a mű szerzője (Lukács) a keresztény ősegyház kialakulását Palesztinában és a görög-római világban.

Ezután következnek az apostoli levelek, amelyeket szerzőik egy-egy keresztény közös-ségnek írtak, általában hitbéli kérdéseken túl egyes konkrét ügyekben is eligazítva őket. Az Újszövetség Szent Pálnak 14, Szent Jakabnak 1, Szent Péternek 2, Szent Jánosnak 3 és Szent Júdásnak 1 levelét tartalmazza.

Az Újszövetség utolsó könyve a János Jelenései, görögül Apokalipszis. Szerzőjének általában Szent Jánost, Jézus legfiatalabb tanítványát tekintik, aki művében az utolsó ítélettel kapcsolatos látomásait írta le.

Ezek az ún. sugalmazott írások. Ezeket fogadta el hivatalosan az egyház, azaz kanonizálta. A könyvek sorrendje a kr.u. II. század közepe körül alakult ki.

2. Jézus, mint történelmi személy

Születésének időpontja bizonytalan. Valószínűleg i.e. 8-4 között születhetett. Gyermek- és ifjúkorát Galilea tartomány Názáret nevű városában töltötte, s 30 éves kora körül kezdte meg nyilvános működését. Mintegy 3 évi tevékenység után fogták el, és a húsvét előtti napon feszítették keresztre.

3. A kereszténység tanai

A kereszténység középpontjában Jézus Krisztus alakja áll. Kereszténynek az számít, aki hisz abban, hogy Jézus az Istentől megígért megváltó, s aki megtartja parancsait. A parancsok közül legfontosabb az egyetemes szeretet. Szeretni kell elsősorban az Istent, minden embert, függetlenül attól, hogy barát vagy ellenség, jó vagy bűnös. Az emberek Isten gyermekei, ezért mindannyian testvérek, „felebarátok”. A felettük való ítélkezés jogát Isten fenntartja magának. Mások megítélése tehát nem az ember feladata, hiszen mindenki bűnös, tehát nem alkalmas az igazság mérlegelésére. A személyes sérelmeket meg kell bocsátani. Segítőkésznek, adakozónak kell lenni.

Jézus óvta tanítványait a mindennapokban könnyen elérhető örömöktől, a gazdagság utáni törekvéstől. A földi javak megszerzése és gyarapítása ugyanis teljesen leköti az ember figyelmét, ezért nem tud a lényeges kérdésekkel foglalkozni.

A menny, az Isten országa az elérendő cél. Az Isten országa az igazak számára az örök élet ígérete is.

Belső tisztaságra kell törekedni.

Jézus nem buzdított a felsőbbséggel való szembefordulásra: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az istené.”

4. A kereszténység elterjedése

A kereszténység létrejötte pillanatától kimondottan és céltudatosan térítő törekvésű volt. A vallás kezdetben az egyszerű emberek között terjedt.

Terjesztésében nagy szerepe volt Szent Pálnak. Pál eredeti neve Saul. Kezdetben élesen szemben állt a kereszténységgel. Damaszkuszba tartva azonban megjelent előtte Jézus alakja, ennek hatására megtért, s később ő lett a „pogányok apostola”. Három nagy térítő útja volt. Ezután visszatért Jeruzsálembe, ahol fogságba került. Rómában, a Néró-féle keresztényüldözés során halt meg.

Pál leveleiben a keresztény hit alapvető tanításait úgy fogalmazta meg, hogy azok a hellén környezet számára is érthetőek legyenek.

A rómaiak kezdetben nem sok figyelmet fordítottak a kereszténységre. Azonban a kr.e. I. és a kr.u. I. sz. zűrzavaros politikai viszonyai, polgárháborúi és vérengző császárai között az emberek számára egyre fontosabbá vált az emberfeletti lényekkel való személyes kapcsolat. A társadalom többsége úgy érezte, hogy saját sorsának irányítása kicsúszik a kezéből. Fokozódott az érdeklődés a keleti eredetű vallások, misztériumok iránt. Nagyobb figyelem először 64-ben terelődött a keresztényekre a Neró-féle üldözés kapcsán. Üldözésük Domitianus császár (81-96) idején tovább folytatódik, s hasonló a helyzet Diocletianus császársága (284-305) alatt is. Diocletianus megpróbálta a keresztényeket kiirtani, de politikája egyértelműen kudarcot vallott. Utóda, Constantinus (313-337) 313-ban Mediolanumban rendeletben nyilvánította ki a vallásszabadságot. Ezzel a császárság a kereszténység üldözőjéből néhány év alatt annak legfőbb védelmezőjévé lett.

Constantinus idején került sor a niceai zsinatra (325) is. A niceai zsinat volt az egyházszervezet megteremtésének első lépése. A zsinat szó egyházi gyűlést, tanácskozást jelent. A Niceában ülésező zsinat egyetemes – ökumenikus – volt, tehát a birodalom minden részéből érkeztek rá püspökök. A zsinat első feladata a hittételek tisztázása volt. Elfogadták Athanasius tanítását, miszerint az Atya és a Fiú egylényegű, tehát az Atyaisten, a Fiúisten (Krisztus) és a Szentlélek istenhármasságot alkot. Ez a szentháromság tana. Ezután ezt a kereszténység egyetemes, azaz katholikus dogmájának tekintették. A katolikus (egyetemes) egyház ettől fogva önmagát orthodoxnak, egyedül igazhívőnek hirdette.

Athanasiusszal szemben Arius alexandriai presbiter tagadta Krisztusnak az Atyával való istenségét. Arius követőit, az „arianusokat” eretnekeknek, azaz „kiváltaknak” bélyegezte a zsinat.

Niceában jelentősen megerősödött a kereszténység, de még nem lett államvallás. A keresz-ténység uralomra jutását az tetőzte be, hogy halálos ágyán, 337-ben maga a császár is felvette a kereszténységet.

5. Az egyházszervezet

Az első keresztény közösségek egy-egy igehirdető apostol kezdeményezésére jöttek létre. A közösség élén az alapító vagy az általa megbízott igehirdető állt. Az apostolok segítői voltak a diakónusok. Az egyes közösségek életét állandó felügyelők, episzkoposzok (püspökök) irányították. A közösség hitéletén kívül ők irányították az intézményes jótékonykodást, ellenőrizték a gyülekezet irattárában lévő szent iratokat, irányították a szertartásokat és megállapították a helyes hitelveket.

Egy-egy tartomány püspökei rendszeresen összejöttek, és együttesen beszélték meg a felmerülő kérdéseket. Ezeket a gyűléseket nevezzük zsinatoknak.

A kr.u. II.-III. sz.-ra kialakult a keresztény szertartások rendje, a liturgia is.