Valaki tudná nekem elemezni a Jannus Pannonius : Mikor a táborban megbetegedett címü versét?

1464-ben a költő tábori papként csatlakozott Mátyás seregéhez. Ám gyenge szervezete nem bírta sokáig a megpróbáltatásokat, és a költő súlyosan megbetegedett. Ez az élmény adta a legmegrendítőbb magyarországi elégiának a hátterét. Az elégiája egyben egy számadásvers is.

A 60 disztichonból álló mű vershelyzete: a lírai én költő létére hadba vonult.

Szerkezete:

- Prométeuszt okolja minden földi bajért. Ha ő nem hozta volna le a tüzet a Földre, az emberek mentesek maradtak volna a betegségektől. (Ugyanez a témája Ovidius egyik versének is.) A költő pozitív és negatív képek váltakozásával bemutatja az Aranykort, és megkérdőjelezi a szabadság és a fejlődés értelmét.

- Janus önmagát vádolja, mivel nem neki való környezetbe került. Szerinte jogosan bünteti(k) őt az Isten(ek).

- A lázas betegség realisztikus leírása: elkezdődik a rémület, közeleg a halál. Janus számba veszi életét, elgondolkozik bűnein, és mitológiai alakokhoz könyörög a korai halál elkerüléséért. Majd tovább elmélkedik az életről, elbúcsúzik a természettől és szeretteitől.

- Az elégia zárógondolata a költői végrendelet és a költői öntudat. Egy teljesen önálló epigrammát is tartalmaz a mű, amiben már a költő az első és a haza a második:

Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen;

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.

Reneszánsz elemek:

- Prométeusz említése és a mítosz;

- az Aranykor természeti leírása;

- a tudomány említése: Mily jó volt … válogatott könyvek szépségei elgyönyörödni;

- az önazonosság: Phoebus papja vagyok;

- a végrendelet és az epigrammaírás.

Mikor a táborban megbetegedett című elégiája látattja, hogy költészetének dicséretén túl életének tragédiáit is művészien tudja megszólaltatni. A vers betegségének életszerű , realisztikus leírása. A verset indító ellentét, a költő és a katona egymást kizáró szembeállítása nemcsak humanista örökség, hanem itt személyes élmény (“Táborozom költő létemre”). Szenvedésében kétségbeesetten szólítja meg az isteneket. Betegségét büntetésnek látja, s először Prométheuszt okolja, az ő csínytevése miatti büntetésnek érzi a tüzet, az égető lázát (“tűz marja,fogyasztja tüdőm. Hogyha talán élsz még, hosszan kinlódj, Prometheus”), majd Herkules bűnét említi, majd magában keresi az okokat, nem halgatott másra, hogy ne legyen katona (“Többen mondták már: Vess számot erőddel is újonc”). Ezek után újra az istenekhez fordul, de most kérdésekkel (“Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre Bosszútokat?”). Tehát először betegsége okait keresi, majd pedig azokat az érveket, sorolja fel, hogy miért akar élni, hogy miért mentsék meg őt (“Sok versem töredék lesz ha be nem fejezem”, “Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem”). A betegségélményét a művelt szellem és a gyenge test konfliktusa hatja át. Fontos lenne, hogy a test méltó társa legyen szellemének. A középkorral szemeben a reneszánsz ember felfogásában már nem értékelődik le a test. A vers zárásában megjelenik a reneszánsz művészi öntudat: A költő már nem reméli a gyógyulást, búcsúzássá válik a vers mindattól, amit szeretett, a közelgő halál sejtelmében az örök hírnév ad neki erőt a halál tudatának elviseléséhez.