Valaki elemezné Bródy Sándor: Rembrandt eladja a holttestét című novellát? Minden segítséget elfogadok.

Bródy Sándor (1863–1924) jelentôsebb

kezdeményezô,

mint kivitelezô. Míg a Nyugat-nemzedék

föl nem lépett,

ô volt minden új jelképe,

pártfogója, sugallója, s ezért

irodalomtörténeti jelentôsé-

ge fontosabb, mint maguk az

egyes alkotások. Legerôsebb

szálak talán a naturalizmushoz

fûzték, de nem volt tôle

idegen a romantika sem: mû-

vei sokféle hatást forrasztottak

össze. Írt regényt, drámát

(A tanítónô; A dada), publicisztikát,

de a legjobbat novelláiban adta. A mûfaj zártsága

mérséklô hatást gyakorolt rá: visszafogott bizonyos naturalista

túlzásokat. Egyik fô erôssége nyelvének költôisége: a

parasztian egyszerû, népdalszerûen könnyed hang a városi argóval

ölelkezik novelláiban, s ad lírát, izgalmat, gyöngédséget

elôadásának.

Novelláiból különösen két csoport emelkedik ki. Az egyikbe

a cselédnovellák tartoznak (Erzsébet dajka és más cselédek,

1902). Ezekben a nagyváros leginkább kiszolgáltatott páriáinak,

a cselédeknek életét jeleníti meg. Naiv illúziók és tragé-

diák vegyülnek bennük, az igazibb élet utáni sóvárgás és a ki-

ábrándító valóság kegyetlensége. A szereplôk kezdetben tele

vannak bizalommal, meghatódással; azt hiszik, jó emberek

közé kerültek, de csak gátlástalan önzést találnak, mely pusztán

árunak tekinti ôket. – Erzsébet falusi leányanyaként kerül

Pestre egy gazdag ügyvéd családjához, hogy dajkaként másnak

a gyerekét táplálja. Az elsô napok még derûs légkörben,

gyermeteg ábrándok között telnek el: azt hiszi, hogy bérével

majd saját gyermekének is jobb sorsot teremthet. Az ügyvéd

azonban szemet vet rá, s bár Erzsébet ártatlan marad, a ház

asszonya megszégyeníti, és az utcára kergeti. Bródy együttérzô

szánalommal ábrázolja a szerencsétlen leány további útját,

melynek tragikus lezárása az öngyilkosság.

Elbeszéléseinek másik kiemelkedô csoportja a halála elôtt

írt Rembrandt-novelláké (1924). Megalázottságában az

öreg, kitaszított festô sorsába élte bele magát. A tárgyszerû ábrázolás és a mûvészi önvallomás teszi megrendítô nagy ciklussá

ezeket az írásokat. E novellák egyik legsikerültebb darabja:

Rembrandt eladja holttestét (1923). Az öreg, csôdbe jutott

festô elmegy „elôpénzt” kérni egy mûkereskedôhöz,

Mosuszhoz. Ennek azonban nem a festmény kell: orvos fiá-

nak szeretne hullát szerezni, mert holttest nélkül nem fejlesztheti

tudományát. Egy furcsa, groteszk fordulattal az eddig

alázatosan kéregetô mûvész kerül elônyös helyzetbe: ha

már képet úgysem vesznek tôle, eladja a „mûárusnak” saját

holttestét. Maga szabja meg az árat is, s még némi elégtételt is

érez, hogy „becsapta” a kereskedôt, hiszen ingyen fogja eltemettetni.