Monológ a szerelemről?

ROMEO

Csak a sebetlen gúnyol így sebet.

De csitt, mi fény nyilall az ablakon?

Ez itt Kelet és Júlia a Napja! -

Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg,

Mely már beteg és bútól sápadoz,

Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy.

Ne légy cselédje hát, irigykedik rád.

Az ő avítt-zöld, Vesta-szűz-ruháját[6]

Viselje a bolond, de nem te; vesd le.

Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem!

Ó, bár tudná, hogy az! -

Beszél, de nem hallom szavát: sebaj.

Szeme beszél, majd felelek neki.

Jaj, vakmerő én: nem hozzám beszél:

Az ég két legtündöklőbb csillagának

Tán dolga volt s megkérték, hogy szemével

Csillogjon addig, míg ők visszatérnek.

És hogyha fönn ragyogna a szeme -

A csillag elsápadna fényes arcán,

Mint mécs a napban, és szeme az égen

Úgy égne, hogy minden madárka dallal

Köszöntené, azt vélve, itt a hajnal.

Ni, most lehajtja arcát a kezére!

Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén,

Hogy az arcához érjek!