Valaki tudná elemezni a Dsida Jenő - Leselkedő magány című verset?

Húszéves költő – és költő a javából. Nézzük meg, milyen. Nagyon kell, hogy érdekeljen mindnyájunkat az, amit mond, és amit jelent, mert ez a nemzedék az, amely a mi lehanyatló kezünkből kiragadja az erdélyi magyar líra fáklyáját, s viszi tovább a népek versenyfutásán az örök Szépség felé. Dsida Jenőt már figyeljük egy-két éve, elszórtan megjelent költeményei mind erőteljesebben biztattak, hogy benne lássuk irodalmi „utánpótlásunk” egyik komoly lehetőségét. Háború ez is, ami most itt folyik, fegyvertelenül is vért, életet és ideget emészt. De dicsőségesebb és szentebb küzdelem, mert örökkévaló javakért folyik, a célja világos, az iránya félreérthetetlen. Csak lelkek kellenek hozzá, szép és igaz lelkek. A küzdelem során mind fiatalabb harcosokra kerül sor. Milyen a mai húszévesek lelke? Dsida Jenő első kötetében, verseinek első összefoglaló képében azt feleli nekünk, hogy ez a lélek fáradt és szomorú, talán még inkább, mint az öregebbeké. Kissé fásult is, kissé fagyos is. Nem csodáljuk. Ezek a lelkek romok közt születtek. Mi, idősebbek legalább láttuk még állni a várat, a nagy realitások és nagy illúziók palotáját. Ezek a fiatalok járnak a romok között és keresgélnek. Szilánkokat, foszlányokat, hervadt virágokat gyűjtenek, szétrobbant világok atomjait. Összerakják csodálatos, néha bizarr koszorúba. Játéknak látszik sokszor mindez, pedig halálosan komoly a dolog. De minden reménytelen keresgélés és tétova bolyongás közben ezek a húszévesek egy arcot visznek magukkal, az új világ még ködös, elrejtett arcát:

Valami arcot, szentséget viszek

elrejtve mélyen.

Havas nagy úton bandukolok

szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri

senki kívülem:

Elitélt próféták máglya-lángja

perzselte a szívembe hajdan.

Dsidának legjellemzőbb tulajdonsága ezen rejtett, ködös arc. Költészete teljes elfordulás a konkrétumtól. Témakörökről nála nemigen lehet beszélni, témái alig vannak, annál inkább vannak víziói, hallucinációi, „eltűnő vonalai”.

Óh, hogy szétfutnak a szerelmek ősszel,

nevem milyen félálomba mosódik

s a vonalak, miket felrajzoltam,

milyen eltűnő vonalak!

Az irracionális elem s a misztikum uralkodik Dsida költészetén. Óriási szürke póknak mondja magát, aki „sejtelem-fonalakból” szőtte hálóját.

A házunk előtti öreg akáctól

a sarkcsillagig.

Ezzel a sejtelem-hálóval akarja megfogni a lelkünket. És be kell vallanunk, hogy legtöbbször sikerül neki. Hatásának titka verseinek nagy hangulati egységében rejlik. Látszólag szétfolyó elemekből, elütő színekből valami szerencsés keveréssel ki tudja hozni a maga erős szerkezetű, biztos felépítésű, éppen ezért szuggesztíven ránk nehezedő mondanivalóját. Erdélyi szomorúságba tropikus fényeket kever, a kolozsvári őszi sétatérre a tengerfenék csendjének félelmes hangulatát borítja. Összefont tenyérrel című versében olyan vakmerő bravúrral rakja egymás mellé a legösszeférhetetlenebb dolgokat, hogy elhűlünk: mi lesz ebből? S a végén megnyugvással tesszük le mégis: az utolsó három strófába beletorkollik és feloldódik bennük minden disszonancia, s megvilágosodik minden addigi homály. Magányérzése, vágy a világ messze csodái után, halk szerelem, költői sors, emberi nyomorúság, egy jobbik én s egy tisztább világ keresése, mindezek Dsidánál ritkán jelennek meg, mint izolált, élesen körülhatárolt témák, hanem egyik motívum a másikba folyik át egyugyanazon vers keretén belül is. Az úgynevezett „kozmikus” lírába kapcsolódik tehát az ő lírája is, de nagy öntudatossággal, fegyelmezettséggel és alig tévedő finom ízléssel a poézis határait illetőleg. Akármilyen irányt vesz ezutáni útja, bízhatunk benne, hogy az mindég a tiszta művészet útja lesz.

A kötet négy ciklusához Debreczeni László, a kitűnő grafikus rajzolt négy ciklusfejet, mélyen megértve Dsida poézisének finom misztikumát és „eltűnő vonalait”.

Pásztortűz, 1928