Miért szép Radnóti Miklós:Tétova óda című verse? Valaki segítene erről max.10 mondatos fogalmazást írni?

A hitvesi szerelem legkitűnőbb alkotása.

A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma ódai magaslatra emeli.

A vers címében a „tétova” jelző bizonytalanságot, határozatlanságot jelez, melyben ott rejlik az esetleges kudarc lehetősége, a kísérlet sikertelensége is. A költő valójában lehetetlen feladatra vállalkozik: szerelmének „lényegét” szeretné egyetlen képben, egyetlen hasonlatban megragadni.

A „mióta” kérdő névmás is arra utal, hogy többszöri próbálkozás előzte meg a mostanit, hogy leírja mit érez Fanni iránt. Ez a szerelem a diákkori kamaszos érzésektől a felnőtt és a háború rémségeitől létében fenyegetett férfi áhítatos rajongásáig egyre gazdagodott,oly bonyolultan összetetté vált, hogy érthető a verset indító töprengő megtorpanás. A világirodalomban is ritkaságszámba megy az a szerelmi líra, melynek mindvégig egyetlen szeretett nő az ihletője. A vers forrása tehát nem pillanatnyi fellángolás. Végleteket fog össze egyetlen képben vagy hasonlatban. A művészi erőfeszítés újabb kudarcának bevallása, de egyben az újrakezdésé is a következő néhány mondat:

„S még mindig nem tudom elmondani neked...”; „Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.”; „És holnap az egészet újra kezdem”.

A költő azonban a szó művésze: a hétköznapi nyelven elmondhatatlan dolgok kimondója, a megfogalmazhatatlan megfogalmazója. A legtökéletesebb, a legpontosabb kifejezés megtalálása számára nemcsak szakmai becsvágy, hanem erkölcsi helytállás, élet-halál kérdése is. Ezért kerül a vers első részének lezárásába a költői elszántságot kifejező ars poetica:

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

A mű következő egysége az esti otthon meghitt intimitásába, a nehéz nap után hazatérő asszony közvetlen világába vezet. A „mit mondjak még?” elégedetlenkedő sóhaja után most a köznapi dolgok igézete veszi át a szerepet. A szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak is a szeretett nőt dicsérik. Neki vall szerelmet a fél cukordarab, a méz színarany csöppje s az üres vizespohár, mert boldogok, hogy vele élhetnek.

Az emberibb jövőben reménykedő költői tervezgetés után („S talán lesz még időm, hogy elmondjam...”) a fáradtságtól lassan elszenderedő asszony törékeny testi valójának szépsége lesz a csodálkozó ámulat tárgya. Az elalvásnak, az álomba merülésnek apró mozzanatai közvetítik most a testi-lelki vágyakozásból fakadó meghatódottságot.