Valaki esetleg segítene irodalomból?

Petőfi Sándor:

TÜNDÉRÁLOM

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón.

Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,

Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál

Szilaj kezekkel a haragvó dajka.

Sors, életemnek haragos dajkája,

Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,

Ki rám zavartad fergeteg módjára

A csendriasztó szenvedélyeket.

Elfáradtam már, messze még a part?

Mely béfogad révébe;... vagy az örvény?

Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn

Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.

Sem part, sem örvény nincsen még előttem,

Csak hánykódás, csak örökös habok;

Hánykódom egyre a folyó nagy árján...

Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

De mily hang ez, mily tulvilági hang,

Mely bévegyűl a habzúgás közé?

Tán szellem, égbe szálló a pokolból,

Hol büntetését már átszenvedé?...

Egy hattyu száll fölöttem magasan,

Az zengi ezt az édes éneket -

Oh lassan szállj és hosszan énekelj,

Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...

Nem voltam többé gyermek, s nem valék

Még ifju. Ez az élet legszebb éve,

Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről

Az éj kárpitja félig van levéve.

Sötétség volt még egyfelől szivemben,

De másfelől már pirosan kelének,

Mint a közelgő nap szemeiből

Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

Amire vágytam, bírni is reméltem,

S amit reméltem, azt el is nyerém;

Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem,

Mint pihenés egy hű barát ölén.

Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még

Nincsen kikelve a rejtett önérdek,

E mindent elrágó hernyója a

Baráti hűség virágos kertének.

Barátom hű volt; ürítgettem véle

A boldog órák édes poharát,

S a lelkesűlés égi mámorában

Sasként röpültem a világon át.

S amerre szálltam, minden az enyém volt!

A dúsgazdagság bársony pamlagára

Hajtám le főmet, melyet övezett

A dicsőségnek csillagkoronája.

Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,

S már hittem is, hogy ez való, nem álom...

De most egyszerre szívem, melyet a

Világgal tölték meg, tágulni látom:

Szivem tágúla, vagy tán a világ

Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,

Hogy kebelemben hézag támadott,

Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

És napról-napra nőttön-nőtt ez ür,

S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,

Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé.

Mit eddig olyan lángolón öleltem,

Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.

Mind a kettő oly fénytelen vala!

Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,

Ha elkopik majd csillagfátyola.

Nem kelle semmi, még a jóbarát sem,

Magam magamnak voltam terhire,

S futottam, mint kit rémek serge üldöz,

Az életzajtól messzi-messzire.

Csöndes magányban keresék tanyát,

Sötét erdő völgyébe telepedtem...

Oh e magányban milyen alakok

Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem!

Szivembül jöttek e tündéri lények,

Szivemnek nem rég támadt üregébül,

Tündéri lények, milyenekre félig

Emlékezém a szép gyermekregékbül.

"Megálljatok! megálljatok!" kiálték,

"Oh, csak egy álljon meg közűletek,

Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!"

Nem álltanak meg, mind eltüntenek.

Kerestem őket, és meg nem lelém,

Még csak nyomukra sem akadhaték;

Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,

Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.

S minél messzebbre távozának tőlem,

Minél homályosabban láttam őket:

Annál dicsőbbek voltak, és szivem

Annál emésztőbb sovárgásban égett.

Szivem sovárgott és én sorvadék,

Társim nevettek a sápadt fiún,

Csak jóbarátom, ő nem nevetett,

Fejét csóválta, búsan, szomorún.

Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,

Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.

Szomjas valék s vizet hiába ittam,

Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.

S meguntam ezt a földi életet,

Mely elvesztette szépségét szememben.

Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová

Fájó szivemnek tündérnépe lebben;

Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,

Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget...

S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok

Keresztülbolygom a nagy mindenséget! -

Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,

Égő szivárvány százezer virágbul;

De rám oly búsan néztenek... talán

Tudták, hogy elkészűlök a világbul.

A legnagyobb hegy tetejére mentem,

Onnan tekinték föl az ég felé.

Átlátszó kék volt a felhőtlen ég...

Beléláttam... tisztán láttam belé...

Ábránd-alakjaim legszebbike

Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte

Hallottam hívó hangjait... de jól

Láthattam, hogy felém kezével inte.

Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem,

Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam.

Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg...

Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

Midőn eszméltem: a dicső alak,

Kit az egekben láttam az imént,

Ott állt mellettem... oh, mit érezék?

Leirhatatlan édes érzeményt!

"Ilyen közel van hát a föld az éghez?"

Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,

"Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,

S elébb egy perccel még a földön voltam."

Ezt gondolám, de szólni nem tudék,

Avvagy talán nem mertem szólani,

Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,

Keblemből a menny ki fog szállani,

És megragadtam angyalom kezét,

Hogy el ne tűnjék tőlem újolag,

És derekát átövezé karom,

Átövezé, mint egy égő szalag.

S merőn szemléltem fényes arculatját.

Most is csodálom, hogy szemem világa

El nem veszett e földöntúli fénytől,

Midőn benéztem szeme csillagába.

Sötétkék csillag volt az ő szeme,

És szemöldöke fekete szivárvány,

S vállán ugy úsztak barna fürtei,

Miként az éj egy rózsatenger árján.

Meg mertem végre nyitni ajkamat,

S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.

Nagyon homályosan beszélheték,

Mert ő nem értett semmit e beszédből.

"Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal;

Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég,

S te itt a mélybe estél volna, ámde

Én mentésedre még jókor jövék."

"Legyünk tehát a földön," válaszoltam,

"Földön vagy égen, az mindegy nekem,

Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;

Hisz ahol te vagy, ott az én egem.

De űlj le mellém, s engedd, hogy karom

Szorosabban fűzhessen át, o engedd!

Úgyis sajátom vagy, tulajdonom,

Mert téged az én képzetem teremtett."

Leültünk ott a szikla tetején

S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?

"Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék,

"Öledben ím e csókkal meghalok.

Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen

Föltámadásom... - ím, föltámadok,

Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,

Most a gyönyörnek mosolya vagyok."

Ő megcsókolt. Nem kéreté magát,

Első szavamra ajkamon volt ajka;

E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé?

Hadd függtem volna mindörökre rajta!

E csók, e csók! ez édesb volt a méznél

S az anyatejnél. Csak ezóta élek;

Midőn elcsattant e csók ajkamon,

Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

"Tekints körül", szólott a csók után

A lyányka, "látod, milyen változás?

Én nem tudom, honnan, s miként van ez,

De mostan ég és föld egészen más.

Kékebb az ég, sugárosabb a nap,

S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék,

S pirosb a rózsa, illatosb a lég...

Ah, mintha csak egy más világban járnék!"

"Más a világ, más, nem olyan, minő volt,"

Feleltem én, "vagy csak mi változánk?

De bármiként van, mit törődünk véle,

Midőn e változás áldás reánk!"

Egymás ölébe így fontuk tovább

Beszélgetésünk rózsakötelét,

S amint eszméltünk szép ábrándjainkból,

Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

Alkonyodék. Arany felhőkön szállott

A nap violaszín hegyek mögé.

A messzeségbe nyúló rónaságot,

E száraz tengert, halvány köd födé.

A szikla, melyen állottunk, piroslott

A végsugártól, miként bíbor párna

A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta

A boldogság ifjú királyi párja.

Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel;

S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!

Az éjt úgy néztük, mint a haldokló

A sirt, amelyen túl egy szebb világ van.

Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,

De mind a ketten eljövénk hiven,

S így éltük által az egész tavaszt,

Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.

S így éltük által az egész nyarat.

Minden napunk egy virágszál vala

A bokrétából, melytül illatot nyer

Az istenek olympi asztala.

De e virágok elhervadtanak már;

Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?

Röpűlj ki e szép kornak édenéből,

Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka

A természetnek. Kérlelhetlen karja

Letépi a szegény fák levelét,

A földre sujtja, és lábbal tiporja.

Lábbal tiprá boldogságunkat is;

Reánk küldé enyészetes szelét

Elválás képiben, s ez arcainknak

Leszaggatá szép rózsalevelét.

Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.

Komoly borongó volt az őszi este;

A ködön át a távolból lyánykámat

Könnyes szemem mégegyszer fölkereste,

Aztán futottam, útat nem tekintve,

Arcom, kezem tövistől vérezék...

Futottam árván, mint a hullócsillag,

Melyet magából kilökött az ég. - -

Azóta arcom és kezem begyógyult,

Arcom s kezem, mit tüske sérte meg,

S szivemből is ki vannak irtva már

Az elválástól támadott sebek;

De e sebeknél jobban fáj nekem most,

Jobban fáj az, hogy már-már feledem

Ábrándjaidnak édes üdvességét,

Oh tündérálom, első szerelem!

1846. febr 20.-

"Nem voltam többé gyermek, s nem valék

Még ifju. Ez az élet legszebb éve"

- Az első szerelem (tizenévesen)