Pázmány Péter: Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl 5 mondatba összekéne foglalni a művét. Valaki megtudná nekem fogalmazni 5 mondatba?

Pázmány Péter

Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl

Keresztyén hitünknek ágazatja tartja, hogy amely Krisztus alázatos születésével gyarló és kereszt alá vettetett testben e világra jött váltságunkért: világ végén, nagy hatalommal és dücsőséges felséggel, másodszor jő hozzánk; hogy törvényt látván, megítílje és utolsó sentenciájával érdemek szerént boldogítsa vagy kárhoztassa az embereket. Az első jöveteiben elrejtetett az ő színének dücsősége: utálatosnak és minden embereknél alábbvalónak tetszett. De a másik jövetele az Atyaistennek dücsőségével teljes lészen. Az első jövetelben egy büdös istállóban, egy alkalmatlan jászolban volt helye. De a másik jövetelben királyi székben, fényes felhőben láttatik. Az első jövetelben ökör és szamár volt udvarlója, de a másik jöveteliben, valamennyi angyalok vannak mennyországban, mind körüle forognak. Az első jövetelben csak Mária és József voltanak mellette, de a másik jövetelben sok ezer szentek szolgálnak néki. Sőt amint Zakariást mondja: valamely szentek voltak világ kezdetitül fogva, mind véle lésznek, assessori lésznek, hogy ítílőszékben ülvén ítíljék a gonoszokat. Az első jövetelben oly szelídnek látszott, mint a bárány, ki csak száját sem tátotta öldöklői előtt. De a másik jövetelben olyan lészen, úgymond Ozseás, mint az oroszlán vagy medve, mikor elragadják kölykeit. Tekintete emésztő láng, szava kétéltű pallos, nyelve emésztő tűz lészen. Az első jövetelben nem kiáltott, nem feddődött, nem volt kedvetlen és háborgó. De a másik jövetelben verekedő lészen, és akkor kezdetik az ő haragja. Mert mindaddig tűr és szenved: akkor osztón ordítva szól, mint a szülő asszony fájdalmában. Azaz: valamennyi ostorral csapkodta Isten a világot, mikor tűzzel, vízzel, karddal, éhséggel és döghalállal rontotta; mindazok csak tűrések és hallgatások ahhoz képest, amint kimutatja haragját az utolsó ítíletben. [...]

Első félelmes dolog az utolsó ítíletben az, hogy a felséges Isten minden titkos bűneinket és elrejtett álnakságainkat világ eleibe terjeszti, hogy mindenek bizonysági légyenek az ő igaz ítíletinek. Azért mihent Krisztus szép, fényes felhőben azon a helyen megjelenik, melyen e világban fáradott és munkálkodott, tudniillik az Olajfák hegyén, amint Zakariás próféta jelenti. Ezen hegy alatt, a Josafát völgyében egybegyűjtetnek, úgymond Joel próféta, minden nemzetségek: nagyok és kicsinyek, urak és szegények, királyok és nemtelenek, valakik világ kezdetitől fogva voltanak. Mindeneknek a Krisztus ítílőszéki eleibe kell áltani, és valamit cselekedtek, mind ítíletre vitetik. Amit gondolunk és elménkben képezünk, amit elszánunk és végezünk magunkban, amit szólunk és mivelünk, azt az Isten cikkelyenként minden körülálló részeivel számtartó könyvébe írja és feljegyzi. Nem papírosból csinált könyvbe, mely meg éghessen, szakadozhasson, hanem két állandó könyvbe írja.

Első könyv az Isten emlékezésének változhatatlan tudománya. Azért mondja Szent Dávid, hogy: legkisebb fogyatkozásunk Isten szeme előtt vagyon, Isten könyvébe íratik. És ha meg nem számlálja, aki lopásra vagy egyéb latorságra mégyen, hányszor lépik: de Isten lépésünket is számba vészi és írton írja könyvébe. Mi fel nem írjuk minden dolgainkat, de felírja az, aki mind tanú s mind bíró lészen.

Második könyv a mi tulajdon lelküsméretünk. Mert az Isten mondása szerint: a mi bűneink vasvesszővel íratnak szívünkbe, mint valami könyvbe. És noha most bétéve vagyon ez a könyv, és nem látszanak a sok rútságok, melyeket beléje írunk: de az ítéletkor megnyitja Isten ezt a könyvet. Mert Szent Pál apostol' azt mondja, hogy mindnyájan általláthatók lészünk, mint a kristály, fényesek lésznek, mint a tükör: úgymond minden embernek szőve és lelkiisméreti voltaképpen megismértetik mindenektől, és mindennek a maga gondolati vádolói és bizonysági lésznek maga ellen. Minden cselekedetink olyanok lésznek akkor, mint a fényes nap, melyet mindnyájan egyaránt látnak, mivel az Istennek jelenléte világossá feszi a setétségben elrejtett dolgokat, és kinyilatkoztatja a szűveknek magában tartott titkos tanácsit.

A házban levegőég sűrűn teli apró porocskákkal, de ezeket különben nem látjuk, hanem amely lyukon bészolgál a verőfény Bugára. Télben a hó mind ganéjt s mind tiszta földet béfed; de mihelyt a verőfény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami béfedetett volt: úgy az ítíletkor kinyilatkoztatja Krisztus, amit most nem látunk, Nincs oly rejtett titok, amely akkor ki ne tudódjék, mert kinek-kinek vádolója a maga saját vétke lészen, úgyhogy a Sibilla mondása szerént, mindeneknek minden cselekedetek, mindenek előtt nyilván lésznek. [...]

Gondold meg, keresztény ember, mit éreznek akkor magokban a bűnös emberek, mikor megtekintik, hogy egész világ előtt Istennek angyali előtt, legtitkosb vétkei kitudódnak? Mikor fejek felett látják az igaz bírónak haragját, mehettek a vádoló Sátánnak agyarkodását, alattok a szája-nyitott pokolnak rettenetességét; és eszekbe veszik, hogy el nem rejtezhetnek, el sem futhatnak, mentséget sem találnak. Mikor meggondolják, hogy a bíró mindenható, kinek ellene nem állhatnak; hajolhatatlan, kit meg nem engesztelhetnek; véghetetlen bölcsességű, kit meg nem csalhatnak. [...]

Második rettenetes dolog az utolsó ítíletben: az igaz bírónak sentenciája. Mert minek utána kinyilatkoznak és megismértetnek minden emberek cselekedeti: miképpen a teremtés- kor elválasztó Isten a világosságot a setétségtűl; miképpen az Izráel fiait kétfelé szakasztó az Áldásnak és Átkozásnak hegyén: úgy az igaz pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; amazokat jobb felől, ezeket bal felől helyhezteti; amazok Krisztus eleibe ragadtainak a levegőégbe, amint Szent Pál írja, ezek pedig a földön hagyatnak. Oh, mely nagy szégyennel, sőt dühösséggel és irigységgel földhöz veretnek akkor a gonoszok, mikor fejek felett látják, akiket most láb alá tapodnak! Vajon mint gondolod, hogy mond amaz úr, ama dúsgazdag, mikor látja, hogy alacsonyb szolgája, elvetettebb rabja eleibe állapodik? Akkor teljesedik bé, amit a bölcs monda a gonoszokról, hogy ezen a hirtelen változáson megrémülnek és ordítással azt kiáltják: Ikon, akiket mi csúfoknak tartottunk, Isten fiai közé számláltattak. Mi tehát útavesztett balga- tagok, heába bolyongottunk és fáradtunk a hamisság útján. Az igazak pedig kimondhatatlan vigassággal teljesek lésznek.

Akkor osztón Krisztus az igazakhoz fordulván, víg és kegyes ábrázattal, így szól nékik: Jöjjetek én atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely világ kezdetitől megkészíttetett néktek. Oh, szép szók! Oh, dücsőséges igék! Oh, boldogok, akiknek ezek a szók mondainak! Melyek annyit tésznek, mintha így szólana nékik a Krisztus Jézus: Édes fiam, mivel az én szómat és hivatalomat hallottátok, mikor a szent életre, mikor az én követésemre hitalak; most immár jöjjetek, és dücsőségemben részesüljetek. A sárkányok fészkéből, a párducok barlangjából, a világi sok veszedelmekből és ínségekből, jövetek a koronára és jutalomra. Ti, akik énvelem megmaradtatok kísírtetimben, akik engemet követtetek erkölcsökben, jöjjetek én-hozzám, hogy ott legyetek, ahol én fészek. Ti vagytok az én atyámnak áldohi, mert nem földi jókkal, hanem minden lelki és mennyei áldomásokkal teljesek vagytok. Megmásolhatatlan áldomással, örökkévaló áldással, mindenekkel, valamiket kívánhattok, teljesek lésztek ennek utána. Azért, mivel az Isten áldása gazdagítja embert, bírjátok a mennyországot. [...]

Az igazak törvénye után, Krisztus nagy haraggal és kemény tekintettel a gonoszokhoz fordul, és amint Ézsaiás írja, miképpen szoktak a harcon kiáltani, miképpen a szülő asszony fájdalmai között szokott ordítani: úgy szól nékik. Ezt a szózatot rettenetes mennydörgésnek, kétélű pallosnak, emésztő tűznek nevezi a Szentírás. És amint Krisztus urunk előnkbe adta, ezek lésznek a rettenetes szók: Menjetek el tőlem, átkozottak, az örök tűzbe, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalinak!

Oh, szörnyű és szomorú sentencia, melyben az örök kárhozatnak kínja foglaltatik! Ti átkozottak minden áldásoktúl megfosztattok: mennyországból kirekedtek, Istennek színe látására nem juthattok, Isten szerelmétől és dücsőségétűl távol lésztek, és ezeknek reménységétűl teljességesen megüresedtek. Átkozottak! Én tiérettetek emberi testbe öltöztem, sok nyomorúságokat szenvedtem, gyalázatos halállal megölettem; valamit kellett üdvösséglekért cselekednem, megcselekedtem. Ti pedig, embertelen latrok, jóvoltomért bosszúsággal illettetek, irgalmasságomat nem vettétek, árulóim voltatok Sokszor hitalak és kezem kiterjesztve jártam utánatok, de mint az áspískigyók, bédugtátok fületeket. Az átkot szerettétek, és nemcsak külső cselekedettel átokba öltöztetek, hanem, mint a vizet, úgy ittátok az átkot, mely ugyan csontotokba avatott. Azért átkozott a ti lelketek, mely vétkezett; átkozott testetek, mely társ volt a gonoszban; átkozott minden érzékenységtek, mely szolga volt az istentelenségben. Menjetek el tőlem! Örökké ellégyetek szerelmem nélkül, melyet megutáltatok; barátságom nélkül, mellyel nem gondoltatok; mennyei boldogságimnak folyami nélkül, melyeket e világ moslékáért hátravetettetek Menjetek el éntőlem, aki minden vigasztalásnak, életnek, dicsőségnek kútfeje vagyok, és maradjatok örökké vigasztalás nélkül, könnyebbség és nyugalom nélkül.

De hová mennek, uram, ha tetőled elmennek? Az örök tűzbe és tömlöcbe, hogy ott nem tíz vagy húsz esztendeig, hanem testestül lelkestül örökké égjenek és kínlódjanak: hogy akik testeket Isten akartja ellen kínyeztették a földön, kedvek ellen kínoztassanak a tűzben. Akik az ördöghöz ragaszkodtak, véle barátkoztak, néki szolgáltak életekben; azokkal együtt légyenek a kárhozatban: akiket követlenek bűnökkel, ezekkel együtt kínlódjanak pokolban. És mivel a véghetetlen Isten ellen vétettek, véghetetlen légyen kínjok.[...]

Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sentenciának Mert éheztem (úgymond) az én szegényimben és ennem nem adtatok; szomjúhoztam és innom nem adtatok; jövevény, mezítelen, beteg voltam és engemet nem segítettetek. Keresztyének! Semmivel úgy meg nem ismértette Isten a bűnök ellen való haragját, mint ezzel a kárhoztatás okával. Minden bűnök között legkisebbnek tartják az emberek a jónak elhagyását; és a mostani gonoszságban merült világnak szokása szerént, aki el nem vonsza erővel, tolvajul, kóborlással a másét, hanem csak a magáét takargatja, azt ugyan szentnek tartják De ládd-é Krisztus az ítíletben nem említi ama cégéres vétkeket, hanem csak azokat számlálja, melyeket az emberek eszekbe sem vesznek, vétkeknek sem tartanak: hogy ebből megértsük, mennél inkább kárhoztat a nagyobb vétke-kért. Ha az irgalmas Istennek igaz ítíleti örök pokolra méltónak találja az adakozásnak elmúlatását, ha azért maga elől elveti, ördögökhöz hasonlatosokká tészi az kárhozottakat: mit ítíl a ragadozásrúl, nyúzás-fosztásrút, szegény emberek vére szopásárúl? Ha örök tűzre veti, aki ruhát nem ád a mezítelennek, ételt nem ád a szűkölködőnek: mit mivel azzal, aki tagolja, sebesíti, öli, fosztja atyafiát? Aki tisztességét kisebbíti, ágyasházát fenézteti felebarátjának? Ha ily sanyarú kínnal bünteti, aki felebarátjának halandó testét nem táplálja: vajon mivel ostorozza azokat, kik a lélek veszedelmét nem szánják, sőt hamis tanításokkal, gonosz példájokkal, vétkekre való ingerlésekkel lelkeket vesztenek? Végezetre, ha így ostorozza azokat, kik elmúlatják a szegények segítését: mint bünteti azokat, kik igyenesen Isten ellen vétkeznek, hitet-lenségben, babonában, káromlásban, szentegyház-rontásban és több hasonló vétkekben? [... ]

Akkor a fiak, úgymond a bölcs, átkozzák az atyákat, kik őket kínyesen nevelték, kedvek-re bocsátották, gazdagon hagyták, és kincsekkel veszedelemre vitték. Az atyák átkozzák a fiai-kat, kiknek hogy értéket hagyhassanak, magok lelkét elvesztették. Az anya leányát, leánya anyját, az ura feleségét, felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja; hogy oka és eszköze volt kárhozatfának. Ettűl a gyűlölséges átkozódástúl soha meg nem szűnnek, és a bölcs mondásaként: csak jó szóval való vigasztalások is soha nem lészen. Mikor ily siralmas átkozódásokkal kárhoztatják magokat a gonoszok, felkiált az Isten angyala: Pokolbéli hóhérok, ragadjátok a gonoszokat, hogy az Isten dücsőségét ne lássák, akik a szentek földjén latrul éltek. Szálljon reájok a halál, és elevenen menjenek pokolba. Ezekre a szókra megnyílik a föld, mint Córé, Dathán, Abiron~ alatt, és elevenen pokolra vettetnek. Igaz ítílő, szent Isten, itt vágj, itt égess engem, hogy örökké ne égess! Itt ostorozzad bűneimet, hogy örökké ne ostorozzad! Édes Megváltóm, ki énérettem átokká lettél a kereszt-fán, magadra vévén a törvénynek átkát, hogy engem a bűnnek és örök böntetésnek átkátúl megmentenél: nyújtsad most irgalmasságodat, hogy reám ne szálljon a te haragodnak átkozatja! [...]

Azért tegyünk törvényt magunkra, vétkesítsük magunkat, sirassuk most bűneinket, hogy akkor ne sírjunk, mikor a világ előtt bűneink kitudódnak, mikor az utolsó sentencia kiadatik: hanem az igazakkal örüljünk és vigadjunk örökkön-örökké. Amen.