A Csongor és Tündében az Éj monológja mire utal?

Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

Csongor és Tünde (részlet)

Az ember feljő, lelke fényfolyam,

A nagy mindenség benne tükrözik.

Megmondhatatlan kéjjel föltekint,

Merőn megbámul földet és eget;

De ifjúsága gyorsan elmúlik,

Erőtlen aggott egy-két nyár után,

S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

Kiirthatatlan vággyal, amíg él,

Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;

Halandó kézzel halhatatlanul

Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,

Még a hiúság műve van porán,

Még kőhegyek ragyognak sírjain,

Ezer jelekkel tarkán s fényesen

Az ész az erőnek rakván oszlopot.

De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,

Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.

Fáradtan ösvényikből a napok

Egymásba hullva, összeomlanak;

A Mind enyész, és végső romjain

A szép világ borongva hamvad el;

És hol kezdve volt, ott vége lesz:

Sötét és semmi lesznek: én leszek,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

A világon az Éj bús asszonya uralkodik.

Monológszerű szövege (Tünde és Ilma jelenlétében,

az V. felv elején, a 2666- 2721.sorban) kozmogónikus mítosz, modern filozófiai elemeket is tartalmazó betétköltemény.

Körforgásszerű történelemképet ad, amely szerint a fejlődés csak látszólagos. Az előrejutást egyébként

a mű eseménysora is tagadja: a vándorok is visszatérnek, a kezdőképhez tér vissza a zárójelenet stb.

A visszatérés, körforgás ily módon a pesszimisztikus világkép jele, de értelmezhető úgy is, hogy a boldogságot nem másutt, nem a tündérmesékben vagy a romantikus kalandsorozatban kell keresnünk, hanem önmagunkban.

Az Éj királynőjének monológja azonban egyértelműen reménytelenséget sugároz. Az ember szerepének kijelölésében csaknem olyan szélsőségesen pesszimista, mint Az emberek c.(1846-os) Vörösmarty-költemény, világképének egésze pedig csaknem annyira leverő,

mint pl. az l850-es Előszóé.

Ezt a távlattalanságot a Csongor és Tünde záróképének happy endjében már hajlamosak vagyunk elfelejteni,

ezért illeszti a költő a befejező sorokat a szerelmesek vallomásához: „Éjfél van, az éj rideg és szomorú,

A szerelem, a fő kincs" így már sokat veszít jelentőségéből, csupán menedék lehet:

„Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,

Ébren maga van csak az egy szerelem.”