Valaki le tudná írni Camillus dicsőségét?

Hadvezér?

(ókori Róma?)

Ha a hadvezér, akkor ő foglalta el Veii városát

(a rómaiaknak)

A kérdést nem lehetett volna ennél kicsit pontosabban

megfogalmazni?

A római (M. Furius) C. "dictator" volt

(még a korai köztársaság idején)

Kr. e. 396-ban a rómaiak elfoglalták Veii-t

és lerombolták a várost.

Bocs

Még valami

A város területén új tribust szerveztek; az

elfoglalt területek felét a plebeiusok között

osztották föl. A gall (kelta) támadás (észak felől)

az észak-etruriai városokat megakadályozta abban,

hogy Veii-nek segítséget nyújtsanak

Marcus Furius Camillus

Marcus Furius Camillus sok nagyszerű sikeréről szólva feltűnőnek és különösnek látszik, hogy bár annyi dicső hadvezéri tettet hajtott végre, ötször választották meg dictatorrá, négyszer tartott diadalmenetet, és Róma második megalapítójának nevezték, consul egyszer sem volt. Ennek magyarázatát kora politikai viszonyaiban találhatjuk meg. A nép meghasonlott a senatusszal, és nem volt hajlandó consulokat választani; az állam kormányzását katonai tribunusokra bízták, akiket teljes consuli joggal és hatáskörrel ruháztak fel, de mert sokan voltak, kevésbé gyűlölték őket. Maga az a tény, hogy az állam élén nem két, hanem hat ember állt, vigaszul szolgált azoknak, akik nem tudtak belenyugodni az oligarchiába.

Camillus, aki ebben az időben állt dicsőségének és sikereinek tetőpontján, nem akart consul lenni a nép akarata ellenére, bár időközben többször tartottak consulválasztó gyűlést. A ráruházott egyéb hivatali tisztségekben a tényleges hatalom az övé volt, bár megosztotta másokkal az uralmat; a dicsőség egyedül őt illette meg, de másoknak is részt adott a hadvezetésből. Ez az eljárás részben önmérsékletéből következett - úgy vezette az állam ügyeit, hogy nem keltett maga iránt irigységet -, részben pedig eszességéből. Így tudta elérni, hogy elsőségét senki nem vonta kétségbe.

A Furiusok családja akkor még nem volt híres; ő volt az első Furius, aki a maga erejéből hírnévre tett szert, amikor Postumus Tubertus dictatorsága idején az aequusok és volscusok elleni nagy csatában harcolt. A sereg élén lovagolt, és bár combján megsebesült, folytatta a harcot; a dárdát sebében hagyva összecsapott az ellenség legbátrabb harcosaival, és megfutamította őket. Érdemeiért több tisztséget nyert el, így a censorságot is, amely abban az időben igen nagy tekintéllyel járt. Mint kiváló tettét jegyezték fel, hogy censorsága idején részben szép szóval, részben fenyegetéssel rábírta a nőtlen férfiakat, hogy özvegyen maradt asszonyokkal lépjenek házasságra, s özvegyek abban az időben nagy számban voltak a sok háború miatt. A kényszerűség vitte rá arra is, hogy a korábban adómentességet élvező árvákat megadóztassa. Eljárásának oka a szüntelen hadviselés volt, amely igen sok költséggel járt; főként Veii városának ostroma került sokba - ennek a városnak lakóit némelyek Veientanusok néven emlegetik.

Veii egész Etruria dísze és büszkesége volt. Fegyvereinek száma és hadainak nagysága semmiben sem maradt el Rómáé mögött. Polgárait tulajdon gazdagságuk és fényűző életmódjuk annyira elkapatta, hogy sok nagyszerű küzdelmet folytattak a rómaiakkal a dicsőségért és a hatalomért. Később azonban a város több nagy csatában vereséget szenvedett, s becsvágya némileg alábbhagyott, de azért a lakosok magas és erős várfalakat emeltek, s városukat megtöltötték fegyverrel, lövedékkel, élelmiszerrel és mindenféle hadifelszereléssel, így könnyen viselték a hosszúra nyúlt ostromot, amely inkább az ostromlóknak volt terhes és fáradságos, hiszen azok hozzászoktak, hogy nyaranta csak rövid ideig háborúskodjanak, és a telet odahaza töltsék. Most, a háború hetedik évében rákényszerítették őket tribunusaik, hogy erődöket építsenek, táborukat fallal vegyék körül, és télen is az ellenséges területen tartózkodjanak.

A katonák vezéreiket okolták a kényelmetlenségek miatt, és megfosztották őket a parancsnokságtól, mert szerintük lanyhán vezették az ostromot, és más vezéreket választottak helyettük. Ezek között volt Camillus is, aki ekkor lett másodízben katonai tribunus. Veii ostromában azonban nem vett részt, mert éppen őrá esett a sor, hogy a Falerii és Capena lakói ellen folytatott háborút vezesse. Ennek a két városnak a csapatai, élve az alkalommal, hogy a rómaiak másutt voltak elfoglalva, betörtek a rómaiak területére, és végig az egész etruszk háború alatt alkalmatlankodtak nekik, míg aztán Camillus nyílt ütközetben meg nem verte, és falaik közé nem szorította őket.

- A háború még teljes erővel folyt, amikor csoda történt az Albai-tónál. Ez a csoda teljesen hihetetlen volt, és azért idézett elő olyan nagy rémületet, mert nem lehetett természetes okát vagy magyarázatát találni. Az idő már ősz felé járt, a nyár végén nem voltak nagyobb esőzések, és viharos déli szelek sem fújtak. Itáliában sok tó, folyó és nagyobb patak van, ezek vagy teljesen kiszáradtak, vagy alig maradt bennük víz, s a folyók, mint ilyenkor rendesen, keskeny erek módjára csörgedeztek a magas partok között. De az Albai-tó, amelyet saját forrásai táplálnak, lefolyása nincs, és körös-körül termékeny dombok övezik, egyszerre, minden érthető ok nélkül, talán valami természetfeletti erő hatására, megduzzadt; elérte a környező dombok tövét, hamarosan pedig a legkisebb hullámzás vagy örvénylés nélkül a dombok csúcsait nyaldosta.

A csodás jelenség eleinte csak a környék juh- és marhapásztorainak tűnt fel, mikor azonban a tó körüli szántóföldeket földszorosszerűen elválasztó gát átszakadt a hatalmas víztömeg súlyától, a lezúduló víz elárasztotta a szántóföldeket, s továbbhömpölygött a tenger felé, nemcsak a rómaiak rémültek meg, hanem egész Itália lakói is, akik nagy események előjelének tartották a jelenséget. Különösen sok szó esett az Albai-tónál történtekről a Veiit ostromlók táborában, úgyhogy az ostromlottak is tudomást szereztek róla.

- Amint hosszú ideig tartó ostrom esetében könnyen elképzelhető, a szemben álló felek gyakran érintkeztek s beszélgettek egymással. Így történt, hogy az egyik római harcos egyszer bizalmas beszélgetésbe keveredett az egyik veiibelivel. Ez az ember járatos volt a régi jóslatokban, és különösképpen értett a jövendöléshez. A római katona észrevette, hogy a veiibeli igen megörült, amikor a tó áradásáról hallott, és gúnyos megjegyzéseket tett az ostromról.

A római katona azt válaszolta, hogy ilyen csoda történt már máskor is, a rómaiak láttak ennél félelmetesebb jeleket is. Ilyesmiről szeretne vele beszélgetni - mondta -, hogy ha lehet, ő maga elkerülhesse a bajt. A veii ember szívesen hallgatott a római katona szavára, s beszédbe elegyedett vele, remélve, hogy titkokat tudhat meg tőle. Így beszélgettek egy kis ideig; a római katona lassacskán kicsalogatta a veiibelit a városkapu elé, aztán felkapta a gyenge legénykét, s odafutó katonatársai segítségével átadta a római hadvezéreknek. A veii ember - mivel kutyaszorítóba került és látta, hogy végzete rendelését el nem kerülheti - hazájára vonatkozó titkokat árult el. Azt mondta, hogy a rómaiak mindaddig nem tudják elfoglalni a várost, amíg az Albai-tó kiáradt és a környéket elborító vizét régi medrébe vissza nem szorítják, és meg nem akadályozzák, hogy a tengerbe folyjon.

Amikor a senatus tagjai tudomást szereztek a dologról, zavarba jöttek, de aztán elhatározták, hogy követséget küldenek Delphoiba, és megkérdezik a püthói istent, mitévők legyenek. A követek híres és nagy tekintélyű férfiak voltak, Licinius Cossus, Valerius Potitus és Fabius Ambustus. Szerencsésen megérkeztek Delphoiba, tanácsot kértek az istentől, aztán minden baj nélkül hazaérkeztek. Apollón jóslata arra figyelmeztette őket, hogy a latin ünnepek megtartásakor elhanyagoltak bizonyos ősi szertartásokat, az Albai-tóra vonatkozó jóslat pedig úgy intézkedett, hogy a vizet, ha lehetséges, vezessék vissza a tengerből a régi tómederbe, ha lehetetlen, csatornák és árkok segítségével vezessék le a síkságra, hogy feligya a föld. Mikor a papok értesültek a jóslatokról, nyomban eleget tettek az áldozatokra vonatkozó rendelkezéseknek, a nép pedig munkához látott, hogy a tó kiáradt vizét elvezesse.

-A háború tizedik évében a senatus felfüggesztett minden vezető állami tisztséget, és dictatorrá választotta Camillust, aki Cornelius Scipiót vette maga mellé lovassági parancsnoknak. Camillus legelőször is fogadalmat tett az isteneknek, hogy ha a háborút sikerül győztesen befejeznie, nagy ünnepi játékokat rendez, és templomot emel annak az istennőnek, akit a rómaiak Mater Matutának neveznek. Az istennő tiszteletére végzett szertartásokból arra kell következtetnünk, hogy személye azonos Leukotheával. Az asszonyok egy rabszolganőt vezetnek be a szentélyébe, megvesszőzik, majd kiűzik a templomból; azután saját gyermekeik helyett testvéreik kicsinyeit veszik karjukba, s olyan szertartásokat végeznek, amelyek Bacchus dajkálására és Inónak férje ágyasa miatt elviselt szenvedéseire emlékeztetnek.

A fogadalomtétel után Camillus megtámadta a faliscusokat, és együtt egy nagy ütközetben legyőzte őket, valamint a segítségükre siető capenabelieket. Ezután folytatta Veii ostromát, s mivel meggyőződött róla, hogy nehéz és veszélyes vállalkozás volna nyíltan rohamot indítani a város ellen, aknákat ásatott. A város körüli talajban könnyű volt az ásás, és rövidesen jó mélyen jártak anélkül, hogy az ellenség észrevette volna a munkálatokat. Mikor látta, hogy számításai helyesek voltak, rohamot indított a város ellen, s ezzel rákényszerítette az ellenséget, hogy a falakat védje, közben pedig többi katonái az aknákon észrevétlenül bejutottak a fellegvárnak arra a pontjára, ahol Iuno temploma állt; ez volt a legnagyobb tiszteletben tartott templom az egész városban.

Az etruszk vezér állítólag éppen ekkor mutatott be áldozatot a templomban. A jós, belenézve az áldozati állat belső részébe, hangosan felkiáltott, hogy az isten annak adja a győzelmet, aki folytatja az áldozati szertartást. Meghallották ezt a rómaiak odalenn az aknában. Gyorsan áttörték a templom padlózatát, s fülsiketítő kiáltozás és szörnyű fegyvercsörgetés közben előrontottak. Az ellenség megrémülve futásnak eredt. A katonák felkapták az áldozati állat belső részeit és azon nyomban Camillushoz vitték. De ez nagyon meseszerű és valótlan történetnek látszik.

A várost tehát bevették fegyveres erővel, s a rómaiak mérhetetlen gazdag zsákmány birtokába jutottak. Camillus a fellegvárból nézte a történteket. Előbb könnyekre fakadt, majd amikor a jelenlevők elhalmozták szerencsekívánataikkal, felemelte kezét az istenekhez, és így imádkozott: „Leghatalmasabb Iuppiter és ti, istenek, akik látjátok az emberek jó és gonosz cselekedeteit, ti jól tudjátok, hogy mi, rómaiak, nem a jog ellenére, hanem kényszerűségből indultunk el gonosz és jogtipró ellenségünk városa ellen. Ha mostani jó szerencsénk - folytatta - balsorsra juttatna bennünket, engedd, hogy a rómaiak városa és serege helyett engem sújtson a csapás.” Imáját befejezve római szokás szerint jobbra fordult, de közben megbotlott és elesett. Az ott állók elszörnyedtek, de Camillus felkelt, és közölte, hogy az isten meghallgatta imáját, és ezzel a csekély botlással fizetett a nagy szerencséért.

- A város feldúlása után Camillus fogadalmához híven nekikészült, hogy Iuno szobrát átvitesse Rómába. Mikor megjelentek a kézművesek, áldozatot mutatott be, és kérte az istennőt, fogadja szívesen tiszteletüket, és legyen kegyes lakótársa Róma isteneinek. A szobor ekkor állítólag azt suttogta, hogy kész követni, és szívesen elfogadja az ajánlatot. Livius elbeszélése szerint azonban az egyik ott levő ajkáról hangzott el, hogy kész követni és ajánlatát szívesen veszi, miközben Camillus az istennő szobrát fogta és imádkozott hozzá.

Azoknak, akik hisznek az ilyen csodákban és védelmükbe veszik az efféle történeteket, legfőbb bizonyítékul a város sorsa szolgál, amely a jelentéktelen és szerény kezdet után nem juthatott volna a hatalom és dicsőség csúcsára az istenek gyakori és különös jelekben kinyilatkoztatott kegye és kedvezése nélkül.

Nemegyszer hallani ilyen csodákról - szobrok izzadnak, sóhajhoz hasonló hangokat hallatnak, arcukat elfordítják, szemüket behunyják - efféle csodákat gyakran beszélnek el a régi történetírók. Magunk is szólhatnánk számos csodáról, amelyeket tulajdon fülünkkel hallottunk, s amelyeket nem könnyű figyelmen kívül hagyni. Veszélyes dolog az ilyesminek hitelt adni, de veszélyes teljesen elvetni is. Hiszen az emberek határtalanul gyarlóak, és vagy babonáknak hódolnak, vagy pedig egyszerűen semmibe veszik az isteneket. Legjobb mindig az óvatosság és a végletek elkerülése.

- Camillust annyira eltöltötte a büszkeség - hiszen tízévi ostrom után végül is elfoglalta a várost, amely Róma vetélytársa volt, és a rómaiak emiatt az egekig magasztalták -, hogy mindinkább megvetéssel gondolt bármilyen alkotmányos és a köztársasági államformával összeegyeztethető közhivatalra. Fényes diadalmenetet tartott, s négy fehér lóval vont diadalszekéren hajtatott végig Rómán, amit sem azelőtt, sem azután egy hadvezér sem tett meg, mert az ilyen diadalszekeret szentnek tartják, és vallják, hogy egyedül Iuppitert, az istenek királyát és atyját illeti meg.