Kőszívű ember fiai: itt elakadtam : Mi jelzi a későbbi fejezeteken, hogy az anya mindvégig küzd férje szellemével? (Lásd: napfény és holdfény; a kőszívű ember előtt)

A "Napfény holdfény"-ben

Mikor kórházat rendeztek be a házban és

éjjel Baradlayné beszélt a férje arcképéhez (a falon)

"Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kísértő arcképpel.

– Azt kérded tőlem: „mit tettél gyermekeimmel?”… Ellenkezőjét annak, amit meghagytál… Mondtad, hogy visszajössz+, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, amit te akartál… Két fiam a csatatéren; egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mindezt… Én vittem őket oda, ahol vannak… Nem bántam meg!… Ami végezve van felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet, hogy elvesznek mind… Az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…

És ismét jár, és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.

Talán amaz is hallja az ő szavait?

Visszatér ismét a képhez, és arca most oly gyöngéden mosolyog.

– De óh, ha látnád azt a két szép gyermeket, amint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat jó helyre vittem… Óh, ha látnád őket, nem néznél ily haragos arccal… Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot… Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; ahol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem hagytam őket itt, a te haragos arcod előtt… Ők élni fognak, s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.

A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.

Abban azután megerősíté szívét; megnyerte nyugalmát.

Még egyszer emelt fővel fordult az arckép felé.

– Amit tettem – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni – s akarom, hogy aludjam én is!

A holdfény is elhagyta az arcképet, más tárgyra vonulva át+ ezüst világával; az visszasüllyedt a homályba.

S a nő, ki meg tudta parancsolni a kísértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.

És aludt nyugton.

Pedig tudják, akik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:

„Én akarom, hogy aludjam!”

Mi jelzi a későbbi fejezeteken, hogy az anya mindvégig küzd férje szellemével?

Amikor Jenőt kivégzik, a búcsúlevéllel őrjöngve rohan be volt férjének festményéhez, sírva mutatja neki a levelet.

Számon kéri rajta, hogy miért vette el azt a fiút, aki mindkettőjüknek a legkedvesebb volt. Aki a légynek sem tudott ártani, ártatlanul nézett a világba.

Meggyőződése volt az anyának, hogy a kőszívű ember átka sújtja őket, azért, mert ő fordítva teljesítette a végakaratát.

Később pedig az anya a kőszívű ember képét azért ostromolja, hogy ne vegye el tőle Richárdot, aki börtönben volt, és ítéletre várt.

Ne vedd el a másik fiamat is! Szinte mániákusan könyörgött kőszívű férjének, hogy Richárdot, középső fiát ne vigye magával.

Amikor pedig megérkezett Richárd levele, amiben tudósította az otthon lévőket, hogy megszabadult, elfutott a belső szobába, és sírva mutatta a festett képnek Richárd levelét.

Végül megcsókolta azt a kezet, amely megbocsátott, és nem sújt le többé.