Hogyan változott magyarország népességi összetétele, népsűrűsége a 15. ,16. és 17. században? Milyen gazdasági folyamatok indították el ezeket a változásokat és milyen társadalmi változásokat eredményezett?

A 15 éves háború 1591-1606 (Bocskai-felkelés:1604-06), majd a török kiűzéséért folytatott harcok és a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) komoly szenvedéseket okoztak az ország társadalmának, gazdaságának.. A háború, az éhínség, a járványok, a kivándorlások miatt egész területek váltak lakatlanná, aránytalanságok jelentek meg a népsűrűségben. A török háborúk következtében az Alföldön, a végvári vonal mentén és a Dél-Dunántúlon a települések jelentős része a népességgel együtt eltűnt,elpusztult, sokan elmenekültek.

Magyarország lakosságszáma stagnált: a XV. századi (Mátyás-kori) 3,5-4 millió fős lakosság száma a 1711 körül sem lépte túl a 4 millió főt, míg a nyugati népek lélekszáma növekedett.

A stagnáló lélekszámban ráadásul már a bevándorlók száma is benne van: a Délvidékre (Határőrvidékre) szerbek, Erdélybe románok, Szlavóniába horvátok, Bánátba, Tolna – Baranya vidékére németek, ÉK-Magyarországra lengyelek, ruszinok vándoroltak be, ezáltal etnikai eltolódások is bekövetkeztek.

A demográfiai mélypont az 1711-es év volt, ezt követően a népesség gyors gyarapodásnak indult az újjáépítés, a gazdasági helyzet javulása, a bevándorlás, a belső vándorlás (migráció) és a betelepítések következtében.

A XVIII. század végére a népesség mintegy 9,5 millió főre nőtt (II. József korabeli népszámlálás adata). A gyarapodás hátterében az emelkedő népszaporulat és a bevándorlás (spontán vándorlás és szervezett telepítés) állt. A nagyarányú népességmozgás (migráció) az országon belül is felerősödött, ezzel is gyorsítva a lakatlanabb területek benépesítését.

Érkeztek szlovákok, szerbek, horvátok, ruszinok, románok, csehek, örmények, görögök, lengyelek, ruszinok és németek (svábok)

A vándormozgalmak hosszú távú következményekkel jártak.

• Egyrészt jelentősen csökkent a magyarság számaránya: a XV. századi 80%-ról (becsült érték) 40-42%-ra esett vissza.

• Másrészt nem pusztán többnemzetiségűvé, hanem kevert nemzetiségűvé vált az ország.

A belső vándorlás megindítója, hogy a pusztítások nem egyenletesen érintették az ország területét: az alföldi, dombsági, völgyi tájakat jobban, míg a hegyvidéket kevésbé. A hegyvidéken élő magyarok, románok, ruszinok, szlovákok a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságaik miatt megindultak a völgyek, sík vidékek felé. A földesurak a hódoltságon fellépő munkaerőhiány miatt támogatták vándorlásukat, sőt kedvezményeket (átmeneti adómentességet) adtak a földjükre betelepülő parasztoknak. Az Észak-Dunántúl és az Alföld peremvidékén élő magyarok népesítették be az ország ritkán lakott, belső vidékeit ezzel a magyar etnikai határ a Kárpát-medence belseje felé tolódott. Szlovákok telepedtek le Békés, Szatmár, Pest vármegyében, ill. ekkor jöttek létre a Dunántúli-középhegység, a Duna-Tisza-köze és Bácska szlovák nyelvi szigetei. Románok telepedtek le Dél-Erdélyben, az Erdélyi-szigethegységben és a Temesközben.

A bevándorlásnak két típusát különböztetjük meg: az önkényes betelepülést, ami a szabad földterületek és a magyar nemesség átmeneti kedvezményei csábítására következett be, és a nagybirtokosok, és főként az uralkodó által végrehajtott betelepítést, amellyel a bécsi kormányzat az adóalap és a katolikusok arányának növelését akarta elérni.

Bécs főleg katolikus németeket (svábokat) telepített a Bánátba, ahol előre felépített, szerszámokkal felszerelt falvak várták őket, ezen kívül engedményeket kaptak: állami adó elengedése. Németek települtek a Tolna, Baranya vidékére ("Sváb Törökország") a Bakonyba, Vértesbe, Pilisbe és Bácskába is – a Rajna-vidékről és a Svábföldről.

A XVIII. századi betelepülések hatására Magyarország soknemzetiségűvé vált (szlovákok, németek, románok, lengyelek, ruszinok, horvátok, zsidók – sok szegény galíciai zsidó és kevés a Lajtántúlról érkező meggazdagodott zsidó – csekély cigányság), ahol az etnikumok keverten éltek. A magyarság számaránya jelentősen csökkent: a XV. századi 80%-ról 40-42%-ra.

A magyar társadalom élén a pár tucat családból álló arisztokrácia és az ország népességének 4-5%-át kitevő nemesség állt, a polgárság száma csekély volt, a társadalom zömét a parasztság adta.

A parasztság a XVI. században differenciálódott: kialakult a marhakereskedelem révén meggazdagodott mezővárosi jobbágyokból a vékony gazdagparaszti réteg, amely nemesi címet tudott magának vásárolni és már béresekkel is dolgoztatott, ugyanakkor tömegek váltak zsellérekké (1/8-ad teleknél kisebb birtokú jobbággyá). Terheik a majorsági gazdálkodás elterjedésével egyre nőttek, ráadásul a XVI. század eleji törvények gátolták a mezővárosi jobbágyok felemelkedését (mezővárosok adózására vonatkozó törvény), eltiltották a parasztságot a vadászattól, halászattól és a szabad költözést is korlátozták.

A XVIII. században az állami terhek miatt robbantak ki parasztfelkelések: 1735-ös Szegedinác Péró vezette felkelés A parasztság 60-65%-a röghöz kötött volt, de a XVIII. századi népmozgások átmeneti enyhülést eredményeztek számukra (ekkor a földesúri, állami terheik nem emelkedtek).

Társadalmi változást jelent a grófi, bárói címek adományozása révén a főnemesek és a magyar nemesek (főleg birtoktalan nomalis nemesek) számának növekedése. A főnemesség életmódja is megváltozott: a hadakozás helyett a hivatali pályák jelentették számukra a felemelkedést, ami együtt járt a Bécsbe költözéssel és az udvarhűséggel (aulikus beállítottsággal), emiatt az arisztokrácia eltávolodott a magyar nemességtől, csökkent a befolyásuk az ország életére.

A magyar nemesség számának növekedésének egyik oka, hogy az erdélyi fejedelmek a háborús időkben szolgálat fejében nemesi rangot adtak, a másik, hogy a bécsi udvartól vásárolni lehetett nemesi rangot. Ennek következtében a vagyonos parasztok közül sokan megszerezték a nemesi címet.

A magyar nemesség nem volt egységes: vezetőik jómódú nagybirtokos nemességből (benne possessionatus) állt, ezen kívül, a középbirtokos nemesség (possessionatus) és a nemesség 90%-át kitevő kisbirtokos vagy földtelen nemesség (armalis vagy bocskoros nemesség), akiket háziadó megfizetésére kötelezték. A társadalmi különbségek jelentősek voltak (pl.: arisztokrata és zsellér között.)

A magyar társadalom különleges csoportját képezték a nemesség és a parasztság között elhelyezkedő hajdúk, akik (Bocskainak köszönhetően) kollektív nemességgel rendelkeztek, de katonai szolgálattal tartoztak. Helyzetük az erdélyi székelyekhez volt hasonló.

A XVIII. században mindennapos dolog volt a magas halálozás: éhínségek és járványok (tüdőbaj, pestis, vérhas, himlő, torokgyík) pusztítottak. A hatóságok vesztegzárral, fertőtlenítéssel, a higiénia megteremtésével próbáltak védekezni a járványok ellen. Két nagy pestisjárvány pusztított a korszakban: 1711-ben és 1738-41 között, 1780 után azonban nem jelentkezett többet Magyarországon. A XVIII. században gyakori volt a tűzvész (Buda égése 1723). A háborúk multával megszűnt az otthonok védelmi funkciója, a főnemesség kastélyokat, a nemesség udvarházakat épített. A főnemesség parókát, térdnadrágot viselt, a nemesség huszáröltözéket, a parasztság hagyományainak megfelelő egyszerű viseletet. Buda, Pest és Óbuda lélekszáma volt a legjelentősebb a korszakban, egyre több országos intézmény költözött Pest-Budára.

A magyarországi nemzetiségek közül a románok, a szlovákok, a szerbek és a ruszinok úgy nevezett csonka társadalmakban éltek, vagyis nem alakult ki saját nemességük (illetve korábbi nemességük gyorsan elmagyarosodott). A lakosság zömét a jobbágyok tették ki, vezetőik pedig többnyire vallási elöljáróik közül kerültek ki.

A Magyar Koronához tartozó, de autonómiával bíró Horvátországban élő horvátok –a magyarokhoz hasonlóan- teljes társadalommal rendelkeztek, mivel Magyarország a horvát nemességet külön nemesi nemzetnek tekintette.

A németség esetében találkozhatunk városlakó német polgárokkal (pl. Pest, Pozsony); a középkor óta Erdélyben és a Szepességben élő szászokkal, valamint a XVIII. században betelepített sváb parasztokkal. Míg az evangélikus szászok és városlakó németek döntően iparos, kereskedő és értelmiségi csoportokból álltak, a katolikus svábok zömében egynemű paraszti társadalmat alkottak.

Ebben a században vált jelentőssé a zsidó bevándorlás: a Morvaországból és Galíciából érkezetteknél jóval gazdagabb volt a kisebb számú lajtántúli zsidóság. Számuk II. József korára 82 ezerre tehető. A hazai zsidóság (akárcsak Európa más országaiban) nem rendelkezett földtulajdonnal, nem költözhetett városokba, és nem gyakorolhatott számos foglalkozást sem. II. József türelmi rendelete (1783) csökkentette a korlátozásokat, de a birodalmi egységesítés jegyében megkísérelte a német etnikumhoz asszimilálni a zsidóságot.

Az ekkoriban mintegy 44 ezer főre tehető magyarországi cigányságot a felvilágosult abszolutizmus politikája ugyancsak drasztikus módszerekkel (pl. a cigány nyelv betiltása, cigány gyermekek elvétele szüleiktől, stb.) igyekezett letelepíteni és asszimilálni.

A XVIII. század végéig Magyarországot alapvetően nem érintette meg a modern nemzeti eszme, a nacionalizmus. A szülőföldhöz kötődés mellett ekkor még létezett az országgal való azonosulás, a "hungarus"-tudat, amely összekötötte Magyarország különböző nemzetiségű lakóit. Így az 1780-as évekig nem is jelentkeztek nemzetiségi ellentétek.

Századforduló: a nacionalizmus megjelenése

A század végén azonban nem csak a magyar rendek, hanem a nemzetiségek körében is megjelentek a nemzeti ébredés első jelei. Vékony egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történeti múlt felé fordult: hogy igazolják népük ősi és előkelő származását, messzire visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek.

A horvátok ekkor kötötték történetüket az ókori illírekhez, a románok a dákokhoz és a rómaiakhoz, a szlovákok a morvákhoz.