Vörösmarty A merengőhöz c. műről kell elemzést írnom és ehhez szeretnék segítséget kérni?

A költemény megalkotása pillanatától értelmezett s értelmezésre hívó, szinte ajzó. Elsősorban bölcseleti tartalma miatt kihívó: a magyar romantika koszorús költője, a korlátlan fantázia romantikus művésze olyan gyakorlati bölcseletet, modus vivendit sugall e versben menyasszonyának, Csajághy Laurának, amely szinte antiromantikus, térbeli-időbeli távlatokat beszűkítő, nemes, de korszerűtlenül egyszerű.

Mintha az önmaga művészetében kiteljesített romantikus képzelet önkéntes korlátozását ajánlaná Laurának a költő, féltve valamit a romantikához illő ábrándozástól, álmodozástól, telhetetlen vágytól, az idő végleteiben s a tér végtelenségében való szemlélődéstől.

Mintha önmagával is, a művészetében klasszikus érvénnyel képviselt romantikával is szakítana e költeményben Vörösmarty. Miközben a szavakban áramló szenvedély vallomásos, hiteles, magával ragadó.

E művészi hitel, az őszinteség sugárzása az értelmezés elsőrendű gondja, hiszen tudjuk, hogy Vörösmarty házassága idején is maradt, aki volt: romantikus költő.

Ha művészetében, stílusában töretlen a romantikus ívelés, akkor van okunk töprengeni e költemény romantikus értelmezésén is.

Lehetséges, hogy a versben megszólaló életszerű gondolatok, a Laurának szóló tanácsok a romantikus költő személyen túli, általános érvényű elvei, amelyek a romantika szemléleti rendszeréből természetesen következnek. Akkor is, ha ezt és így ilyen szenvedélyes, személyes azonosulással másutt aligha fogalmazta meg a költő.

Az értelmezés számára közvetlen utat kínál a költemény ihlető szándékának, írása körülményeinek megbízható ismerete.

1843 március elején írta a verset Vörösmarty, negyvenharmadik évében, első és egyetlen jegyessége idején. Vitte nyomban leendő feleségének, a húsz év körüli, ifjú Laurának, aki Csépen, szüleinél tartózkodott ekkor.

Rokonok, barátok egyként tanúsítják a jegyesek leveleivel egybehangzóan -, hogy a házasságra készülő Laura tűnődővé, kedvetlenné, húzódozóvá - merengővé lett.

Vörösmarty verse tehát nyugtatni, meggyőzni, rábeszélni próbál, a már egyszer kimondott igen visszavonásának érzékelhető fenyegetése közben.

Különösen a költemény befejező soraiban ér tetten bizonyos könyörgést is e reális értelmezési irány, amely az interpretátorok magyarázataiban rendszerint ismétlődik.

Pedig e személyes érdek elsődlegességén is, a helyzetszerű esendőségen is van okunk tűnődni.

Vörösmartynak vallomásos lírája éppúgy elveket követő, férfias, miként hősi vagy éppen gondolati költészete. Akkor sem tartott igényt szánalomra, könyörületre, amikor a lélek legérzékenyebb korában, ifjúságában kellett farkasszemet néznie a reménytelen szerelemmel.

Akkor sem, amikor egzisztenciális és eszmei magánya sötét hangulatairól vallott, a meg¬válthatóság és a megváltatlanság történelmi-társadalmi kínjairól. Lehetséges, hogy Laura merengése a közelgő házasság mellett valami mást is fenyeget, valamit, ami fontosabb.

A házassághoz fűzött ama emberi kapcsolatot, amely a romantikus költőben elemien tiszta, lényegi, minőségi.

Amiért a házasságot vállalnia egyáltalán érdemes annak a költőnek, aki örökkön méltó társra vágyott, aki inkább vállalta a magány áldozatát, mint eszményei feladását.

Az ő számára kevésbé volt abszurd a személyes magány, mint amilyen abszurd lett volna egy eszményekben megalkuvásra kényszerítő házasság.

Lehetséges tehát, hogy A merengőhöz vallomásos érvei Laura választását segítve sürgetik, s a könyörgés a minőségre tekintő egyértelmű válaszért eseng.

Mert nem Laura adott szavának megtartása, a házasság vállalása már a tét, hanem a költőben élő eszmények vállalása, a velük való azonosulás.

Közvetlen, fájdalmas kudarc esélye borong a vers hangulata fölött, a jegyesség esetleges felbontásának fájdalma, a küzdelem a fenyegetés ellen egyszerre valós és egy¬szerre látszat, hiszen rokonok, ismerősök házasságra biztatják a feltárt eszményeket vállaló Laurát, miközben visszavonásra kötelezik Laurát, ha más ideák követője.

A romantikus szerelmi házasság intenzív teljességéért küzd itt a költő, azért, ami önmaga házasságon belüli épségének egyetlen garanciája is, e perdöntő választási helyzetben pedig mindennek záloga Laura ro-mantikusan egész emberségének döntése.

E választásban, e határhelyzetben segítik Laurát a világos érvek, az önmagában való megbizonyosodás érdekében.

A merengésbe burkolt kételyekkel szemben, a további, közös életet tragikusba fordító tévedéssel szemben.

A választás szabadsága végig Lauráé, a költemény a lelkületi nemesség önismeretének posztulátumára inti a meren¬gőt. Ennek megbízhatóságától függ önmaga jövőjének minősége is.

A romantikus szenvedélyekhez illő halmozott költői-nyelvi alakzatok uralkodnak a versben(!)

Kérdés, felszólítás, felsorolás, fokozás, kérlelés, könyörgés, axiomatikus-szentenciózus kijelentés-kinyilatkoztatás hullámzik, váltakozik a szövegben, dinamikus lendület sugározza a lírai bizonyosságot, a költőét. Derengő reményben, hogy azonosuló bizonyosságra bírja ez Laurát is, alig rejtett szorongással, hogy esetleg másféle bizonyosságra.

A választásra sürgető elszántság kockázatának hangulata árad a versből.

Kérdést kérdésre halmoz a költemény kezdete.

A hallgatag merengés lehetséges okaira kérdez, végig a romantikus eszmeiség értelmében.

Az idő életbeli végleteit említi, az ifjú ara rövid múltjának feltételezett csalódásait, tágabb jövőjének kísértő szorongását, a minden élet jövőjének bizonytalanságát kísérő ijesztő rémet a Laura hangulatát fokozottan zaklatót.

E világos kérdéseket követi egy kétszeresen homályos kérdés. A sorsodnak jóslata fűződhet Laura valamely személyes megjegyzéséhez is, lehet azonban a romantikus eszmeiség megnyil¬vánulása is. A költő választottja szép és nemes lelkű, jövője így csak biztató lehet. Minő csalódás rendíthette meg e reményben Laurát? Az “egyszer azt csalúton kereséd" általunk kiemelt szava személyes háttérre utal, valamely Vörösmarty által is tudott érzelmi csalódásra.

Egyben valamely romantikusan elvi választás tévedésére is, vagy csupán erre, mint költői hipotézisre.

A megelőző kérdések is hipotetikusak, s a kérdésekben megbúvó, merengésre késztető riadalmakat eloszlatni szándékozó, szinte vigasztaló további sorok az elviség, eszmeiség jegyében fogantak. Lehetséges, hogy a költő szerint az ifjú hölgy eszményei a határtalan fantázia, az álmodozás extenzíven romantikus változatában gyökereznek, s így bármily szépek, kudarcra ítéltek.

Talán még jegyessége előtt érte ily kudarc Laurát is. Lehet a merengés romantikán belüli szemléletváltás jele Vörösmarty szemében, életszerű irányban, s a költő érvei ezt kívánják gyorsítani, mint egyedüli modus vivendit.

A versindító nyolc sorban három kérdés.

Ezt követően háromszor nyolc sorban határozott, axiomatikus állítások sorakoznak, általános érvényű életbölcseleti elvek. Annak a földön elérhető boldogságnak karakterét, esé¬lyét latolgatják, amely a költő hite szerint elérhető, mégis csupán keveseké, amelynek éltető reménye mintha Laura messze révedő tekintetében is megfakult volna. A megélhető élet magában rejti a boldogság esélyét - ezt a személyes hitet sugározza minden kép, minden gondolat.

A költő tudja, hogy az elérhető boldogságnak ára van, amely karakterében rejlik, belőle következik.

E kettősségben, mint szélsőséges romantikus kontrasztban sorolja elő a megélhető boldogság jellemzőit, jutalom és lemondás dialektikus kapcsolatában, ámítás nélkül.

A lírai személyesség háttérbe vonul, a képek rejtekébe, általá-nosító harmadik személyűség jelzi, hogy itt egyetemes életigazságok hangza¬nak el. A vers elején Laurához szóló kérdések elvi tartalmára utal mindez, hi¬szen a költemény centrumát alkotó, terjedelmes boldogság-filozófia minden személytelensége mellett is válasz a kérdésekre. A költemény befejezése így fordul át ismét második személyűségbe, az érvek meggyőző erejéhez fűzött remény jegyében.

E középső rész filozófiai mélységű nagy kérdése: Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Egyszerűbben: mi a boldogság? Ez az a kérdés, amely az emberi gondolkodás racionalitásra ébredésének első percétől zaklatja a léte értelmén töprengő embert. A transzcendencia vigaszai már mesének minő-sülnek, a XVIII. század klasszicizmusától, a felvilágosodás ideológiájának ki¬bontakozásától számítva léte értelmére már önmagától várja a választ az em¬ber. A klasszicizmusban még mindent beárnyékol a létfilozófiai ború, az em¬beries önfeledtség vigaszai (szerelem, barátság, természeti szépség, álmok és ábrándok) csupán maradék vigaszok, tűnékeny percek az élet folyamatában, ahol kontinuus az elmúlás bánatával vívott heroikus küzdelem. Az életet beborítja a legyőzhetetlen, örök éj, a halál tragikuma. Egyre nyilvánvalóbbá lesz azonban, hogy a bármikor megadatott élet, mint önmaga értelme, minő¬ségétől függően vigasztalhatja az embert. A humánus értékek világi értelmezése elevenedik meg, a létfilozófiai pesszimizmusnak teljes értékű ellenfelévé válik az emberhez méltó boldogságban megélhető élet objektív reménye.

A passzív romantika, Vörösmarty művészetében és életében egyaránt a meghatározó stílus az emberi élet teljes boldogságra való elhivatottságát vallja, először perelve vissza racionális érvekkel az ember veszendőnek indult teljes boldogságát a racionalitás létfilozófiai kételyeitől, szkepszisétől, rezignációjától.

A nemlét örök idejében percnyi az élet is, e perc emberi értékek¬ben dúsítható, az élet minősége dönti hát el az élet értelmét is. Az életét megélő egyén éppen úgy felelős e minőségért, miként maga az emberi közösség.

A passzív romantika az egyénre, az individuumra vonatkoztatja az emberies értékek rendszerét, áldozatokkal járó vállalásának mértékében ígér¬ve boldogságot az embernek itt e földön. Értékekkel telítődnek ezért a klasszicizmus “maradék vigaszai", közöttük különösen a természetes önfeledt¬ség legszebb emberi adománya, a szerelem. Amelynek értéktartományába itt épül be leginkább a hűség, az életre szóló.

A feudális társadalmat felváltó polgári társadalom-eszmény fejlődése az emberi gondolkodás racionalizálódásával párhuzamos, kauzális összefüggésben. A passzív romantika a polgárosodásban történelmi-társadalmi okok miatt elmaradt országokban alakul ki s terjed el, a racionális értékszemlélettel ellenkező, feudális társadalmi helyzetben.

Itt a gondolkodók álmok, ábrándok szintjén vívják küzdelmüket az emberi élet értelméért, az élet boldogságáért - mert társadalmi méretekben valósan megélni a felismert, újszerűen szép emberi életet nem lehet. A passzív romantika történelmi kényszerhelyzet eredménye, gyakorlati élet¬bölcselete szükségszerűen hagyatkozik az egyénre, a privát szférára.

Az elemi emberséget sem kímélő, nyilvánvaló emberi értékeket pusztító társadalmi helyzetben az értékeket ismerő egyénre hárul az értékek védelme, az ebből adódó privát boldogság a korban egyedül reális boldogság. A szerelemben, eme mikroközösségben privát szerencse kérdése is, hiszen értékismeret-ér¬tékvállalás azonosságától függ, két ember között. (Az aktív romantika tár¬sadalmi méretűvé tágítja az új értékkövetelményeket, s miközben a privát boldogság karakterén mit sem változtat, gyakorlati esélyét társadalmi méretű boldogtalanság közepette hiteltelenné nyilvánítja.

Petőfi aktív, forradalmi romantikája nem az értékszemléletben különbözik Vörösmartyétól, hanem az értékek össztársadalmi követelményében. Amelynek reális esélyét a közelgő forradalom, a történelmi-társadalmi helyzet kedvező változásának reménye garantálja.)

A merengőhöz életfilozófiája a passzív romantikáé, az így romantikus Vörösmartyé.

A passzív romantika egyénre szabott gyakorlatias bölcseletét fejti ki, amely azonos önnön művészi és mindennapi énjének meggyőződésével.

Nem helyzetszülte, alkalmi filozófia tehát, amit az emberi esendőség alapján megértően magyarázhatnánk, hanem olyan, ami az egész emberből következik, a mélyben gyökerezik.

A mi a boldogság? költői kérdésére körülírásos értékszemlélettel vá¬laszol a vers. Kincs, hír, gyönyör - gazdagság, hírnév, mámor a lélek örömének mértékéig természetes csupán, a telhetetlenség torzult aránya éppen a szív örömét, a boldogság lényegét fojtja meg. Mértékre, arányra intenek a kontrasztos példázatok is: a nap pazarló fénye elvakítja, megvakítja a látni vágyót, a sok kéjt kergető élménye szórakozássá züllik, a szépség halmozása a szépség élményére tör, miként a virág-példázat jelzi, a lélek emberi arányát bontja meg a gőg, a mohó vágy. A világ egészének birtoklása hagymáz, ab¬szurdum, a boldogító, arányos részek birtoklásából is kifoszt. A vágyakat vonzó tér- és időbelí végletek az egyetlen élet valós örömeiből semmiznek ki mindenkit, a térben is határolt jelen nembeli vigaszaiból. A megélhető bol¬dogság záloga az örömre képes jó szív, a nemes lélek, az ábrándok varázsát korlátozni képes jellem, amely az emberileg lehetségesben ismeri fel az élet értelmét. - Az életet övező körülmények, a tárgyi világ az ábrándokkal, a képzelettel rokon, végleteket tálal s végletek felé vonz. Boldogságot mindeb-ből csak annyi kínálhat, amennyit a szív felfoghat magába.

Az elemi életértékek e lírai panorámájában etikai és esztétikai értékek uralkodnak, a szép emberség eszményi ötvözetében. Az ebben lelt öröm a boldogság titka. Ismerni ezen értékeket s azonosulni vélük, ez a személyes választás kérdése, honnan csak két út kínálkozik: az egyik a boldogság esélyét rejti, a másik törvényszerűen bánatba, boldogtalanságba fut.

A tűnődés, a merengés a választás rövid állapota, amelyben a döntés sorsmeghatározó, életre szól.

Úgy véljük, hogy a költő a lélektani helyzet pontos felismerésé¬ben írja versét, életbölcseletének lírai tömörségű és szenvedélyű feltárásával kívánva segítséget nyújtani az ábrándokkal viaskodónak, a merengőnek.

Eszmeileg az extenzív romantika szembesül itt az intenzívvel. A kifelé tekintő, a képzelettel mindent bejárni képes extenzív romantika festői, látványos, színes, korlátlan művészi változatosság ihletője.

Nem ismer lehetetlent, varázslatos, hízelgő, csalfán csábító.

A passzív romantika művészetében is otthonos, de mindig a csábított, a nembelisége révén mindig korlátozott ember védelme mellett.