A Jókai Mór A kőszívű ember fiaiból 9 kérdésből 2-ő van kész :/ Szorít az idő. Valami oldalt vagy vmit tudnátok linkelni? XD

1. ELŐZMÉNYEK

A regény egy végrendelettel kezdődik. A haldokló főúr, Baradlay Kázmér úgy rendelkezik feleségének, hogy a család mindenben az ő akaratát kövesse. Ödönt az osztrák császári hatalom hű politikusának szánja. Richárdtól, a huszártiszttől azt várja, hogy a császár szolgálatában hősi halálával pecsételje meg a Baradlayak alattvalói hűségét. Jenőnek fényes karriert kíván: tekintélyes, gazdag bécsi lányt vegyen el, akivel családilag is Ausztriához köti a családot. Özvegyéről úgy rendelkezik, hogy menjen feleségül császárhű barátjához, Rideghváryhoz. Az özvegy megfogadja, hogy mindenben ellenszegül férje végrendeletének.

2. KIBONTAKOZÁS

A Baradlay fiúk hazatérése. Mindhárom Baradlay fiú külföldön tartózkodik. Édesanyjuk úgy kívánja, hogy mindnyájan térjenek haza: szükség van rájuk a hazai megújulás mozgalmaiban.

Először Ödön tér haza Oroszországból. Útja bővelkedik a veszélyekben. Megküzd a szibériai tél viszontagságaival. Farkaskalandja a mű egyik legizgalmasabb része, s szép példája a barátságnak, melyért kölcsönösen kockáztatják életüket az orosz Leoninnal.

Richárd történetét a szabadságharc idején külföldön szolgáló magyar huszárcsapatok döntéskényszerét felidézve formálta meg az író. A felkelés hírére egymás után szöktek haza a magyar huszárcsapatok. (Ekkor vált híressé például Lenkey János huszárszázada.) Édesanyja hívására Richárd kalandok sorozatában vezeti haza embereit.

Jenő igazi bécsi polgárrá vedlett át. Szerelme a számító, csalfa Alfonsine iránt szívét is Bécshez köti. Baradlayné erélyes föllépése és a bécsi forradalom elrettentő hatása kell ahhoz, hogy ő is hazatérjen.

3. A SZABADSÁGHARC

Ödön és Richárd sorsa a szabadságharc csatáiban formálódik. Baradlayné kórházban szolgálja hazáját. Jenő nem vesz részt a küzdelmekben.

A regénynek ebben a részében egymást követik a csataleírások. A történelem veszi át a szerepet az események irányításában. Richárd párbajban legyőzi régi ellenfelét, Palvicz Ottót. Vállalja, hogy megkeresi Ottó gyermekét, akit haldokló ellenfele rábízott. Buda ostromában Ödön is, Richárd is részt vesz: a köztük támadt nézeteltérést „forradalmi párbajban” döntik el: azért versengenek, hogy melyikük tűzi ki előbb a magyar zászlót az ostromlott Buda várára.

A másik oldalon látjuk Rideghváryt, aki „muszkavezetőként” az orosz cári csapatokat Magyarországra vezeti. Megismerjük a bécsi Plankenhorst-ház cselszövő nőalakjait, veszélyes intrikáik kudarcát. Látjuk végül a túlerő győzelmét a magyar nemzeten, az önkényuralom bosszúját. Ez a regény legszomorúbb fejezete.

4. MEGOLDÁS

A regény végére a végrendelet mindenben a visszájára fordul. A Baradlay-fiúk közül ketten szembefordultak apjuk akaratával, s önfeláldozóan harcoltak az osztrák birodalom ellen. Jenő követné az apai elveket de benne is a nemeslelkűség kerekedik felül. Amikor az önkényuralmi törvényszék elé kerül, nevét (németesen Eugen) perbe fogott bátyja, Ödön (Edmund) nevére cseréli, s vállalja a halálos ítéletet, amelyet a bírák Ödönnek szántak. Ödön megtérhet családjához.

Richárd sorsa szerencsésen alakul: a történet végén elveszi szerelmét, Editet, s a Plankenhorst-vagyon — Palvicz Ottó reábízott gyermeke révén — az ő családjára száll. A bosszúálló, intrikus bécsi hölgy, Alfonsine (alfonzin) nem nyer a magyar szabadság vérbe fojtásán: kórházban tengődve morzsolja le további életét.

A romantikus regényekre jellemző, hogy nagy ellentétek feszülnek az egymással szemben álló jellemek között. Baradlay Kázmér „kőszívű” ember, a történet kezdetén fennálló császári hatalom föltétlen híve, akárcsak végrendeletének végrehajtója, Rideghváry. Velük szemben Baradlaynét a mély anyai szeretet és a hazafias érzés fűti. Ő az, aki a szeretet erejével szembeszáll a számító Alphonsine-nal is. Ő veszi védőszárnya alá Richárd szerelmét, a hányatott sorsú Editet, s ő menti meg Jenőt attól, hogy árulóvá legyen.

Ödön és Richárd útja párhuzamot mutat: mindketten a hazát szolgálják kiváló képességeikkel, míg ellenfeleik rossz ügyet szolgálnak: a Habsburg elnyomók és orosz cári szövetségeseik érdekeit.

Jókai műveiben mindig érződik a nemzetnevelő szándék. A kiegyezés korában azt az érzést kívánta megerősíteni a magyarokban, hogy a szabadságharc jó ügyért folyt. A harctéren megverhették a magyar seregeket, de szabadságszeretetében nem ingathatták meg a népet. Jókai abban a tudatban írta regényét, hogy a nemzet Deák Ferenc és Andrássy Gyula vezetésével a tárgyalóasztalnál megegyezésre tudta kényszeríteni az osztrák uralkodóházat. Vitatható, hogy csakugyan nyert-e a magyarság Ferenc József császár magyar királlyá koronázásával (később ő sodorta bele nemzetünket az első világháborúba). Hibáztathatók vezetőink is, amiért az ország idegen ajkú kisebbségeire nem terjesztették ki az osztrákoktól kicsikart jogokat. A magyarok így is megmutatták Európa zsarnokainak, hogy „nem engednek a negyvennyolcból”.

A regény nemcsak Jókai hazafias érzéseit, hanem polgári demokratikus nézeteit is kifejezi: a honvédseregben tiszt és közlegény közt demokratikus jogegyenlőség uralkodik. Demokratikus abban is, ahogy a nők szabad akaratát, párválasztáshoz való jogát kezeli. A nemzeti szabadság gondolata a haladással, a polgárosodással és az egyén megbecsülésével együtt van jelen Jókainál. A diplomáciai feladatait tehetséggel ellátó Ödön példája is mutatja, hogy az író nem a konzervatív oldalon áll, hanem Magyarország megújulását kívánja. A bécsi forradalomban látjuk, nézetei Európa más országaira is kiterjednek. Jókai nem osztrákellenes, hanem a Szent Szövetség ellenfele.

Itt pedig a párbaj leírása:

A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, az emberi düh lehelte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.

Az egyik Baradlay Richárd, a másik Palvicz Ottó.

Egy gondolatuk van.

Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből. Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik. A harcosok utat nyitnak nekik a találkozásra.

Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! A két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül!

A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Végre találkozhatnak.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potenciára emelve, a harci mámor, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva.

Összecsaptak.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.

Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.

A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve csaptak egymás fejére.

A főre célzott mind a két kard.

A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám, s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.

És valóban olyan jó csapás volt az, amit Baradlay Richárd ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűvforrásokba, mikbe az Iliász és Nibelungen hőseit mártották édesanyjaik, a napfölkeltét nem látja többé.

De talán az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem - ami oly sokszor megtörténik - a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül.

Hanem az a másik csapás, amit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.

Olyan volt az, mint az ég mennyköve.

Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékáig.

Amint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról, s arccal Richárd testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, amit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvencét. És elment helyette meghalni.

E percben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felriadó kiáltástól: "Éljen a haza!"

A magyarok tartalék hadteste megérkezett, s beállt a csatarendbe.

A tartalék ütegei megkezdték a harcot, a honvédzászlóaljak kiverték az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.

Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.

Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.

A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak. Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut bírni kellett annak, aki azt akarja mondani, hogy győzött!

Tehát szuronyt szegezni, és előre! Bele a tűz közepébe!

Nyolc órája, hogy harcolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljenkiáltás felzendül körös-körül; szuronyerdő indul meg a sötét erdőből, s belevág a tűz közepébe; az égő utcákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.

S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a túlsó láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni.

De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal. Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, akik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; akik harcolnak, csak azért, hogy harcoljanak; akik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek, és küzdenek, ahol rátalálnak.

Csak a késő éjfél pihenteti el őket.

A Rákos mögötti halmon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú hívogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kísért. A malomréten tábortüzek körül cigányzene szól; huszárok, honvédek toborzót táncolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi...

...Ez történt a Királyerdőben.