Segítség kéne. Móricz Zsigmond: Az utolsó betyár című művének elemzése, keletkezési körülmények?

Tél van, hideg. Olyan hideg, hogy megfagyott az egész világ. A földön kopogva gurul végig a

göröngy, mint a kavics, ha a kóbor ember kővé vált csizmája elrúgja. De megfagyott a csizmában a

szalma, a szalmában a láb; megfagyott a boton a kéz, a mellben a szív, és az agyban a gondolat.

Mégis menni kell. Mint egy romló gép, úgy haladt előre mindig lassabban egy ember. Nem tudva,

honnan hová. A feje előreszegve, mint egy bivalyé, mikor jármot húz, a szeme véres és kidülledt, a

hidegtől vizes.

Egyszerre csak egy szélostor, csupa éles tűből vert korbács vág végig rajta, s félrecsapva kurta

gatyáját, mint a gereben eszi bele magát a kékre fagyott élő húsba.

A betyár megáll s hátat fordít a szélnek, míg az el nem repül. Akkor valami gondolatféle támad

benne. Az jut eszébe, hogy azok a kutyák, akik üldözik, meleg mundérba vannak öltözve; ha

megéheztek, pecsenyét sütnek, kulacsot nyakalnak és adomázva kacagnak a futó betyáron. Ő pedig

két napja nem evett, s már a gyaloglás sem melegíti.

- Megölöm a világot! - emeli fel a botját, s rémítő érzéssel gondol mindenkire, aki nem fázik és

nem szenved.

Azután nekiindul. Ugyanazzal az egyenletes lassúsággal. Nincs hova siessen; nem is tudja, hol jár.

Eltévedt a pusztán.

Besötétedik. Mélységes barna-fekete köd telepszik a földre. Vigasztalan, reménytelen. Az ember

csak megy, megy.

Hirtelen nagy, fekete tömeg állja útját. Felnéz, s szeme a váratlan meglepetéstől kimered. Ház van

előtte.

Két lépés az ablak. Odamegy, benéz. Fekete füstös, alacsony szoba, a pásztorkandallóban tűz

világít, bent gyerekek kacagnak.

- Megölöm mindet!

Az ajtón nem keresi a kilincs madzagját, nekiesik egész testével, s majdnem bebukik rajta.

Belép. Valami állati hang tör ki belőle. A botot fel akarja emelni, hogy üssön, de az ujja nem

mozdul, csak a karját emeli. Arca eltorzul, és szeme szinte kifordul üregéből.

Rettenve hallgatott el a család. Csak a gazda, ki betegen fekszik, kiáltja:

- Ki az?

A bot koppan a földön. A tűz éppen felloban, s a világosság megkápráztatja a betyár szemét.

Tehetetlenül áll, s csak gondolatban morogja:

Megölöm őket! - de a gyilkosság perce elmúlt.

- Jó estét, bácsi. Adjon Isten jó estét – szól az asszony, s a gyereket leteszi a földre. Feláll, közelebb

megy. - Ilyen időben Istent kísérteni!... - mondja, s szépen beteszi az ajtót.

A betyár nem szól, csak áll. A szeme egy fél sonkát lelt meg a kandalló gerendáján, szeretne

rárohanni, mint a vad, de lám máris feltámadt benne az ember: nem akarja, hogy éhes kutyának

nézzék.

Rávetette szemét az asszonyra. Közönséges kis széles szájú, benyomott arcú személy; vékony,

száraz, semmi teste, de meleg, csak úgy árad belőle a melegség. Megfogta a betyár kezét. Azt,

amelyikkel a botot tartotta, nem is sietett róla levenni, s megindult a vér keringeni az ember ereiben.

- Jézus Isten, hisz ez az ember megfagyott! - kiáltott az asszony. - Csupa egy jég a húsa. Ugyi éhes

is, lelkem?

A betyár megrántotta a szemöldökét, de a szeme újraodatapadt a sonkára, zöldes tűzzel, mint a

farkasé.

- Jaj, csak a tűzhöz ne menjen, üljön ide az ajtóhoz! - s leültette egy lócára, mintha a tulajdon ura

lett volna. Kifejtette merev ujjai közül a botot, s pálinkát hozott elő. A betyár nem tudta megfogni az

üveget, úgy kellett beletölteni az asszonynak.

Mikor égetni s melegíteni kezdte bent a szesz, újra ez volt az első gondolata:

Megölöm mindet!

És ismételgette magában, de hagyta, hogy az asszony etesse, itassa, levetkőztesse, s mikor fagyos

csizmáját nem lehetett lehúzni, úgy tegye bele mindenestől a lábát egy dézsa hideg, friss kútvízbe.

Az asszony azzal a csudálatos oktalan jósággal súrolta, mosta hóval a fejét, vállát, hátát, amelynek

sejtelme sincs róla, hogy most jót tesz... s a férfi azzal az egykedvű oktalansággal tűrte, amely nem

is sejti, hogy jót tesznek vele.

Hisz ez természetes. Másképp megfagyna...

Közben pedig egyre mondogatta:

Megölöm őket.

De nem szólt egy szót sem. Megetették, lefektették.

S ő feküdt mereven, behunyva a szemét, s azt gondolta, hogy most meg kell halni. Kinyújtotta a

lábát, keresztbe tette a kezét, mint a halottakhoz illik, s várta utolsó óráját.

Másnap reggel fölpattant a szemhéja, s a nedves, kiolvadt kis ablakon át látta, hogy megindult a

havazás, a hideg is enyhült, s odakint sűrűn hull a hó.

A betyár elgondolta, hogy ha ide nem akad, most ott fekszik kint, még merevebben, még

csendesebben, s beborítaná az Isten a fehér szemfedővel..

Mindig jobban kezdett dolgozni az elméje.

Cudar dolog élni. Annak jó, aki nincs. Mégis, hogy haragusznak, ha az ember valakit bejuttat a

másvilágra, pedig hisz ott van a paradicsom... S lám, egy a vége mindennek: a gödör. Jó

megszabadulni a kínlódásoktól. S milyen könnyű is...

Az asszony lármány kezdett a gyerekekre, kik a hógolyózás után pirosan, kacagva s havasan

rontottak be.

A másik ágyon a beteg, úgy látszik, nagyon rosszul van, keservesen nyöszörög.

Be' jó volna, ha leszakadna a fedél s agyonütne mindenkit. Egy csomó szerencsétlennel kevesebb

volna.

Felnézett a rongyos kunyhó tetejére. Padlás nincs, a szalmafedél dérrel borítva, lecsüngő pókháló,

mint kivirágzott rozmaring.

Rossz fázni, még rosszabb éhezni. Ez a baj, ez a kettő. És vannak, akik sohasem fáznak, sohasem

éheznek. De ha azokhoz megy be az üldözött, akiknek mindenük van...

Hirtelen elképzelte, mi lett volna, ha az este nem ide téved, hanem valami kastélyba...

Újra feltámad egészen az ádáz embergyűlölete.

Megölöm őket. Mert azoknak büntetés, ezeknek megváltás a halál.

Hevesen emelte fel öklét és leeresztette újra.

Csöndes lett.

Behunyta szemét, s megszűnt gondolkozni.

Egy meleg tenyért érzett homlokán. Felnézett. Az asszony állt előtte.

- Jó reggelt már na.

- Jó reggelt.

- Mit álmodott? Óh, hiszen már jól van.

- Jól.

- Pedig bizony alig hittem; úgy állított be az este, mint az ijedelem. Jaj, jó ember, minek megy útra

ilyen időben?

- Hm.

- Muszáj volt, ugyi? Csak az én uramat is meggyógyítaná már a Jóisten. Jaj, nem tudom én, hogy

kell élni a világban.

- Mi baj?

- Óh, egyebe sincs a szegénynek, csak baja. Már most kifogytam mindenből, bementem volna a

városba a sógorhoz, kérni egy kis lisztet, mit, kölcsön, majd csak megérjük a tavaszt, de ez az én

emberem mindennap rosszabbul van, most már magánál sincs. A pulyának főztem egy kis létyót...

ér is az a habarék valamit, mikor csak csupa víz, se lisztem, se zsírom. De a gyerek, szegény, nem

bánja, csak legyen kanalazni. Aj, mennyit is kell sanyarogni, míg felnő a pulya...

Így ömlött a szó, mint az ócska daráló síró hangja. Az eleven nyomorúság a fekvő férfit úgy

megrendítette, hogy felült, s tevékeny elméje elfelejtett minden okoskodást.

- Hát mi lesz veletek? - kérdezte olyan gonddal, mintha testvére lett volna az asszony.

- Tudja a Jóisten.

A betyár sóhajtott, lehajtotta fejét s elgondolkozott.

- Hány esztendős vagy? - int a legnagyobb fiúnak, ki az anyja szoknyája mellől bámészkodott. A

gyerek félretekerte a nyakát, s nem felelt. Az anyja szólt.

- Nagy lógó e már. Van vagy tíz esztendős, úgy tartom. De olyan szégyellős...

- Bejönnél velem a városba? Vásárolni...

- Be – szólt csendesen a kisfiú.

- Hogyne, be bizony – kap a szón az asszony. - Hisz egy óriási út sincs... Jaj, de nincsen nekünk

pénzünk.

- Van nekem – vágott közbe a betyár -, vagy lesz – tette hozzá sötéten.

Az asszony ránézett, s csöndesen szólt.

- Jaj, csak ne úgy kerítse... Nem szoktunk mi ahhoz... Tán inkább éhen halnék... Pedig bolondság...

Bánom is én, csak magának ne legyen baja... Nem haragszik?

A betyár megtorpanva hallgatta, hogy alkuszik az asszony a lelkiismeretével. Ő is azt csinálta, a

lelkiismeretével számolt.

- Ne búsúlj, nem olyan pénz... - szólt vontatva.

Azzal felkelt és öltözött.

- Öltözz – szólt a gyereknek is.

Az asszony az apjok ruhájába bugyolálta a fiút, és elmondta a városbeli ismerőseit, rokonait,

férjhez mentének a történetét.

- Hát osztán mikor jönnek vissza?

A férfi nagyot hallgatott rá.

- Én nem jövök vissza.

- Jaj, dehogyisnem. Ugyi, látjuk még.

- Soha.

- Pedig az én uram is úgy szereti a jó embert. Osztán Rudas Ferenc nevezetű a sógorom...

A betyár erővel tépte ki magát, sose volt ilyen keserves perce.

- Isten áldja meg – szólott, s vitte a kisfiút az ölében. Az úton úgy eldiskurált vele, mintha a maga

fia lett volna.

Beértek a városba; beállítottak a sógorhoz.

- Maga Rudas Ferenc?

- Én vagyok.

- Legyen oly emberséges – szólt a betyár rendetlenül toldozva a szót. - Egy kis pénzvárandóságom

van valahol, jöjjön el, hozzon is még valakit magával tanúnak. Ennek a gyereknek adom; tartozom

nekik; osztán vegyen belőle zsírt, meg ami kell – beteg az apja -, szállítsa ki nekik.

- Szíves örömest.

Így mentek fel négyen, öten a komiszárushoz.1

A kapu előtt tréfálózva szólt a betyár.

- Hó, fiam, nem megyek be, hacsak nem viszel. Pedig ott mindent kapsz, ha beviszel.

- Jöjjön be kend, jöjjön. - s megfogta a ruháját.

- A kezemet, fiam, úgy húzzál.

A gyerek úgy tett.

Ilyen módon mentek be az udvarra, be az irodába.

- Kérdezd, fiam, hol a csendbiztos úr.

- Hol van a csendbiztos úr?

- Itt vagyok. Mit akartok?

- Mondjad fiam: Elfogtam a Kormost, adják ki a salláriumot.2

A kicsi szépen utána mondta.

- Elfogtam a Kormost, adják ki a sallalárét.

Most tudták meg az emberek, kit kísértek.

Bámulva nézett méga csendbiztos úr is a híres rablóra, akit három megye pandúrja sem tudott

összeszedni, s Ráday száz pengőt tűzött ki a fejére.

- No, te kutya – rivallt rá dühösen -, mégis megkerültél.

- Meg, könyörgöm... - szólt alázatosan. Aztán keményen tette hozzá. - Látja, csendbiztos úr,

kicsoda fogott el?

- Látom.

- Megkapja-e értem a százpengőforintot?

- Meg ám.

- Akkor jó. Mert a szentháromságra, senki ide nem hozott volna, ha ez a poronty nem.

A pandúrok körülvették, hogy békót tegyenek kezére, lábára. Kormos a sírva fakadó gyereknek

még egyszer megsimogatta a fejét.

- Osztán, fiam, tisztelem az édesanyádat. Jó ember legyen belőled.

Könnyet törült ki a szeméből, s mikor elvezették, ezt gondolta magában:

- Mindegy. Ha engem elótanak, olyan, mintha ez egész világot megöltem volna... úgyse látom

többet.

S a tömlöc fenekén felnézett az ablakra, sóhajtva, reménnyel:

- Úristen. Hátha nem is ítélnek halálra.

1903