Már mindenhol kerestem ezekre a kérdésekre a válaszokat, de semmi. Petőfi Sándor-A 19. század költői. Ami kéne: bibliai szimbólumok, keletkezése és műfaja, klasszicista-szentimentális-romantikus jellemzők, a líra jelkébe ebben a versben. Valaki?

A legnyilvánvalóbb bibliai szimbólum Mózes és a Kánaán. Mózes egyértelműen a költőket, a Kánaán az áhított szabadságot jelképezi:

"Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb idõkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költõket, hogy õk vezessék

A népet Kánaán felé."

Amúgy egy rövid elemzést találtam itt:

[link]

"Az „igéret földé”-nek jellemzõit Petõfi egyetlen egyszer adta meg, A XIX. század költõi ötödik versszakában (különben megmaradt az általánosság szintjén): „Ha majd a bõség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán...” Itt az elérendõ célok között – a korabeli magyar állapotokhoz képest – páratlanul radikális gondolatot is találunk, az egyenlõ elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, hogy szándékai szerint milyen messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. Ám amennyire radikális, annyira utópikus is e célkitûzés. S talán éppen azért kifejtetlen a jövõ képe Petõfinél, mert valóságos politikai hatást akart elérni. A „jók és gonoszak” ellentéte nem hagy kétséget afelõl, hogy a hallgatóság (az olvasó) kikkel azonosulhat.

A XIX. század költõi több szempontból eltér a legjellemzõbb jövendölés-versektõl. Azokban látvány és érvelés váltja egymást: „És mi az emberiség története? (reflexió) vérfolyam, amely / Ködbeveszõ szikláibul a hajdannak ered ki... (látvány) Azt ne higyétek, hogy megszûnt már” (reflexió) stb. (Az itélet). A XIX. század költõiben kizárólag az érvelés játszik szerepet, s ennek egyhangúságát csak a megnyilatkozó én cselekvõ részvétele, szenvedélyes felszólításai ellensúlyozzák („Ne fogjon senki könnyelmûen / A húrok pengetésihez!”, „Elõre hát mind, aki költõ, / A néppel tûzön-vízen át!” stb.) A látnok nem ismerhet bizonytalanságot, kételyt, legfeljebb annyit, mint a vers zárlatában: „Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel”, s ez után is nyomban következik a „de”, az áldozat értékének hangsúlyozása. Másutt még nyomatékosabb a kettõsség; az áldozat riasztó nagyságát és a vállalás pátoszát kapcsolja össze: „Ez nagyszerû, de véres kor leszen. / És úgy is illik, hogy véres legyen!” (Levél Várady Antalhoz), „De legelsõ diadalma / Vértengerbe kerül. Mindegy” (Az itélet).

Hasonló kontraszthatás érvényesül a versek kifejezésmódjában is: a nyelvi-képi anyag romantikus jellegével szemben (melyben nem keveset köszönhet a Vörösmarty nagy gondolati költeményeiben megteremtett nyelvnek) a vers logikai-mondattani felépítése klasszicista módon retorizált. A romantikusan végletes képek – A XIX. század költõi esetében a költõi feladat értelmezése – és a klasszicista kidolgozottság kevert hangnemet eredményez, s ez is mutatja, hogy stílustörténeti szempontból átmeneti verstípusról van szó, amely a romantikára következõ kor egyik lehetséges lírai teljesítménye."

Vagyis romantikus-szentimentális jellemző az érzelmekkel telített képek alkalmazása:

"De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe."

Klasszicista a konkrét retorika:

""Ha majd a bõség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán..."

A líra jelképe a versben a lant.

"Ne fogjon senki könnyelmûen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz."