Ha a Keresztapa c. film lenne érettségi tétel miket mondanál el róla?

Ez az a film, amit mindenki megnéz. Több okból. Elsõsorban azért, mert beszélni fognak róla, azután mert tíz évet késett a honi mozikban, és ezáltal a tilalmasságnak valamiféle aurája vonja körül. Mert sokan érvelnek: ez a mozi non plus ultrája. Ugyanakkor azt is mondja sok nézõ és néhány entellektüel - ez utóbbiak suttogva, nehogy a konformizmus vádja érje õket - hogy talán mégsem kellett volna bemutatni, mert a film kegyetlensége a "józan mértéket" meghaladja. Röviden: A keresztapának híre van, és ez minden reklámnál többet ér. A film megnézésére a nézõket rábeszélni szükségtelen, lebeszélni hasztalan.

Az eligazító elõzetes mûkritika eszközei szegényesek ahhoz a szájpropagandához képeset, ami ez a filmet a mi szerény méreteinkhez képest is kiugró kasszasikerré teszi majd. Úgyhogy a magam részérõl le is mondok arról, hogy szakszerû kritikával örvendeztessem meg A keresztapa körüli irodalom bibliográfusait (számukra minden új adat: öröm), és csupán a közelmúlt diplomáciájából ismert és "hatásos" komoly figyelmeztetés mûfajára szorítkozom.

Komolyan figyelmeztetem tehát az olvasót, hogy A keresztapa címû film megnézésekor jobb, ha otthon hagyja etikai beidegzõdéseit. Minden erkölcsi elõítélet a jóról és a rosszról csak zavarja a mû befogadását. Nem véletlenül. Amikor Arthur Penn 1967-ben a Bonnie és Clyde esetében fölmondta azt a hallgatólagos egyezséget, hogy a bûnt tilos rokonszenvesnek ábrázolni, a fölhördülés még az óceán túlsó partján is hatalmas volt. Öt évre rá - a vietnami háború kellõs közepén - A keresztapa 200 millió dolláros bevétele elsöpört minden aggályt. Nincs többé tabu: Mick Corleone, alias Al Pacino hajlandó a család érdekében feláldozni sikeresnek ígérkezõ civil karrierjét, lemondani erkölcsi fenntartásairól (szívünk szakad belé), és kénytelen kegyetlen módon végezni egyébként szintén kegyetlen ellenfeleivel. Vagyis tilos észrevenni azt a piciny csúsztatást, hogy a filmben a familiáris érzés nemessége föltétlen megbocsáthatóvá és mindössze sajnálatossá teszi a bûnözés "kényszerû" kegyetlenségét.

Komolyan figyelmeztetem továbbá az olvasót, hogy majd egy pillanatra se feledje: korszakos mûvet láthat. No, nem a Cleopatra amerikanizált romantikájának, vagy a régi "becsületes" Hollywood (…) belefeledkezés pszichológiájával kíván hatni, az ósdi csacskaságok útját követve, hanem az elrettentés vadonatúj dramaturgiáját fölhasználva kínál katarzis pótlékot minden kedves nézõjének. Korszakos A keresztapa, mivel a gátlástalan B-film tör át révén az elsõ programba. Ismeretes ugyanis, hogy az amerikai mozik többsége az "egyet fizet, kettõt kap" elve alapján egy mûsorban két filmet mutat be. A B-program mindig is az a "mozidarab", amelynek anyagi és szellemi igénytelenségét a benne patakzó vér, az álfeszültség és a helyi kolorit hivatott leleplezni. Coppola a B-film iskoláját járja ki, a szó szoros értelmében. Mint Roger Corman asszisztense kezdte filmes pályafutását; annak a "véres" rendezõnek a munkatársaként, aki 1954 és 1964 között hatvan (!) filmet készített, és mint horrorspecialista szerzett magának nevet a rémfilmekért rajongók szektájában. Coppola korszakos tette tehát nem egyéb, mint hogy a talpáról a fejére fordította a korábbi szokásokat: maximális szellemi és anyagi ráfordítással, professzionista igényességgel, az alkotás feltételeinek megteremtésével készített egy B-filmet.

Mert kétségtelen, Francis Coppola célirányosan hozta össze mûvét: Hitchcock alapos elemzésével építi a hatásmechanizmust, kiszámítja az idill és a brutalitás, a humor és a rettegés pontos arányát, valamint azt a döntõen ironikus mozzanatot, hogy Amerikán belül vonzó és mégis idegen néprajzi rezervátumot teremt meg. (…)

Természetes, a világsikert utólag viszonylag könnyû megmagyarázni. A mitikus sztár: Marlon Brando, Al Pacino meg Nino Rota zenéje, a kiállítás gazdagsága, Szicília szépsége és így tovább. Ismétlem, utólag jóval könnyebb. Mert a világsikert megsejteni a film elsõ kapavágásai idején szinte lehetetlen lett volna. Akkor inkább kétségbeesett gesztusnak tûnt a csõd szélén tántorgó Paramount megbízása Coppola számára, mintsem tudatos lépésnek. De bejött, és azóta csak ez számít…

Ennek ellenére utoljára mégiscsak azzal a komoly figyelmeztetéssel fordulok az olvasóhoz, hogy se a szédítõ siker, se a végtelenül hosszú film végtelen tartalmi üressége véleményét ne tegye föllebbezhetetlenné Coppola ügyében. Tanácsolom, hogy mindenki, aki Coppoláról - és egyáltalán az "új Hollywood" valós értékeirõl - helyes fogalmat akar alkotni, amint lehet, akár egy kis moziban is, kevesedmagával, nézze meg a Magánbeszélgetést. Az sem baj, ha - vigasztalásul - most újra megnézi. A viszonylagos alkotói függetlenség ugyanis ebben a filmben funkcionálisan alkalmazza a kegyetlenség effektusát; azét a kegyetlenségét, amelynek létét nincs módunk letagadni, de ami még nem ok arra, hogy cinikusan kiárusítsuk.