Nyelvjárások Magyarországon?

Nyugat-dunántúli nyelvjárás (korábban nyugati nyelvjárás)

Kiejtés:Erős fokú az l-ezés, vagyis az a jelenség, amikor „ly” helyett „l”-et ejtenek (például milyen >> millän). A köznyelvi (írott) „l” szó végén, illetve hosszú magánhangzó utáni gyakran kiesik (például körülbelül >> körü(l)bälü, szállni >> szányi). A köznyelvi „ú”, „ű”, „í” helyett elég általánosan rövid „u”, „ü”, „i” hangzik, (pl.: tűz >> tüz, víz >> viz). Magánhangzók között gyakran kettős mássalhangzó áll: tanittani, esső. A mássalhangzó a szó végén is megkettőződhet, ha a szóvégi szótag köznyelvi hosszú magánhangzót tartalmaz: tanít >> tanitt. Általános még a palatalizáció (írni >> irnyi, kalapja >> kalaptya, jön >> gyün, ahol a „gy” kissé „dzs”-be hajló, Burgenlandban a „gy” egészen „dzs”-vé válik (például gyerek >> dzsärëk).

Szókincs: Igen helyett gyakran a németből eredő ja szót használják. Jellemző a "semmittelen" értéktelen, sivár értelemben, a "faragó" a (ceruza)hegyező helyett.

Közép-dunántúli–kisalföldi és dél-dunántúli nyelvjárás (korábban egységesen dunántúli) [szerkesztés]A közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárás több további csoportra oszlik, ezek a csallóközi, a mátyusföldi és a szigetközi nyelvjárás vagy aldialektus.

Kiejtés: A közép-dunántúli–kisalföldi és dél-dunántúli nyelvjárások megkülönböztetik a nyílt „e” hangot és a zárt „ë”-t, de nem a zárt, hanem a nyílt változat tér el a köznyelvi kiejtéstől: a nyílt „e”-t a röviden ejtett „á”-hoz közelítik. Pl.: âmber (ember), âlmegy (elmegy), megettâ (megette).

Szókincs: Az egyik legszínesebb nyelvjárási terület, a belső fejlődésen kívül délszláv és német eredetű szavak is jelentkeznek. (Igen helyett például gyakran a németből eredő ja szót használják.)

Dél-alföldi nyelvjárás (más néven: déli) [szerkesztés]Ez a nyelvjárásterület a Duna–Tisza köze magyarországi és szerbiai területeit és a Bánát vidékét (Szerbiában és Romániában) foglalja magában. A mai Budapest területe és környéke is ide tartozott eredetileg.

Kiejtés: A dél-alföldi nyelvjárás fő jellemzője az ö-zés (átmenet az „e” és az „ö” között), amely a nyelvterület egy jelentős részén végigvonul, például embör (ember), mögitta (megitta), mögötte (megette).

Szókincs: E téren ez a terület mutatja a legkevesebb önállóságot, egyszer a dunántúli, máskor a palóc, helyenként a tiszai nyelvjárásterület jellegzetes tájszavait találjuk meg. Ennek településtörténeti okai vannak. Ez a terület szenvedett legtöbbet a török világban, majd utána jelentős részben a magyar nyelvterület különböző tájairól települt be.

Palóc nyelvjárás (más néven: északnyugati) [szerkesztés]A palóc nyelvjárás Szlovákiában és Észak-Magyarországon elterjedt, pontosabban Vágtól keletre, a Dunától és a Budapest-Cegléd-Szolnok vonaltól északra egészen a Tiszáig és a Sajó-Hernád-medencéig.

Kiejtés: A palóc nyelvjárásban a köznyelvi „a” hangot rövid „á”-nak ejtik („â”). Pl.: szâmār (szamár), âlmâ (alma), nâgy (nagy). Ugyanakkor a köznyelvi „á” hang a palóc nyelvjárásban hosszan ejtik és a „ó”-hoz közelít („ā”) (például az említett szâmār szóban). Ez a nyelvjárás az, amely megkülönbözteti a „ly” hangot a „j”-től: l(j)āny, fol(j)ó, l(j)uk, gól(j)â. Jellemzőek a záródó típusú diftongusok („ó” >> „au”, „ő” >> „öü”, „é” >> „ië”, például „férjhez” >> „fiërhö”)

Szókincs: Tájszavai között – különösen újabban – szlovák eredetű szavak is jelentkeznek.

Tisza–Körös-vidéki nyelvjárás (más néven: keleti, korábban: tiszai nyelvjárás) [szerkesztés]Kiejtés: A tiszai nyelvjárásban (a Tiszántúl és a Felső-Tisza-vidék magyarországi, romániai és ukrajnai területei) jellegzetes az í-zés: a köznyelvi „é” hangot az „í”-hez hasonlóan ejtik – pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben „e”-nek ejtik a köznyelvi „ö” hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) – de ez nem minden olyan szóra áll, amelyben a köznyelvi kiejtés szerint „ö” hang van (például az öt, ökör, zöld kiejtése nem különbözik). Nagy területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget.

Szókincs: A nyelvjárási terület északkeleti része szorosan kapcsolódik Erdély mezőségi nyelvjárásához, ami a szókincsben is jól lemérhető.

Északkeleti nyelvjárás [szerkesztés]Kiejtés: Az északkeleti nyelvjárásban (Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szabolcs-, és Hajdú-Bihar megyék egy része illetve Szlovákia egy része) az í-zés előfordul: kík (kék), szíp (szép)

Mezőségi nyelvjárás (más néven: Királyhágón túli) [szerkesztés]- Románia magyarlakta területének nem székely részére jellemző - Az o hang helyett a hangot ejtenek (Pl: mastaha, akas, bagár, malam) - Az a hang helyett gyakran annak magas variánsát, á-t ejtenek. - Sok helyen a hosszú magánhangzó helyett annak rövid változata él (Pl: házbol, mellöl) - Az elbeszélő mult idő használata (Pl: mene, jövék)

Székely nyelvjárás [szerkesztés]Szókincs: Különösen színes a székely nyelvjárás, amelyet nem is annyira az ejtésmódja, mint inkább a szófűzése, a nemzedékről nemzedékre öröklődő, fordulatokban gazdag beszédmódja tesz jellegzetessé. Ez jól látható a székely népköltészet, a népdalok, népmesék, népballadák stílusából, és olyan írók regényeiből, elbeszéléseiből, akik a székely nyelvjárás színeivel gazdagították stílusukat. A székely nyelvjárásban az „és” szót nem használják, helyette mindig „s”-t mondanak.