8. osztályos ballagási beszédetirna nekem valaki?

Itt vagyunk!

8éve kutató szemmel kerestük azt az embert, aki majd az oszt. fönökünk leesz. olyan gyorsan elszállt ez a 8év, és most, hogy egy új élet és egy új évezred hajnalán félig sírva félig nevetve búcsúzunk egymástól.

Tisztelt tanáraink!

Bocsánatot kérünk minden akarva és akaratlanul elkövetett csíny és nehézség miatt, amit okoztunk. Nem volt bennünk rossz szándék. Fiatalok vagyunk, lázadók, tettre készek. Ha most kilépünk az ajtón és utunkat siker koronázza, aban a törődésnek a szeretetteljes tanításnak nagy része lesz. Köszönjük a bizalmat és a reményt, amit kaptunk. Bízunk benne , h méltóak leszünk a névre, mellyel az iskola ruházott fel. Megpróbáljuk mindenkor és mindenhol a legjobb tudásunkat adni. Reméljük h az amit itt tanultunk elég lesz egy boldog élet megteremtéséhez.

remélem ez jó lesz én anno ezt olvastam fel

Ez volt a mi mostani 12.-es ballagási beszédünk. Hátha segít.

Éppen egy éve már, hogy elbúcsúztattuk a 12.-eseket, de mintha csak tegnap lett volna. Emlékszem, milyen nyugalommal olvastam fel beszédemet, azzal a tudattal, hogy "ó,

Én előttem még egy egész év áll".

Most már értem azt, amit édesapám hajdan mondott nekem, amikor éppen arról fecsegtem kb. 8 és fél évesen, hogy milyen is legyen majd a 10. születésnapom. Apa csak elmosolyodott, és figyelmeztetett, hogy ne siettessem az idő múlását, merthogy 10 éves kortól csak úgy elillannak az évek, de hogy "ezt majd csak akkor értem meg, amikor annyi idős leszek, mint ő".

Nem siettettem semmit, de olyan sebesen eltelt ez az utolsó tanév is... még szinte ki sem hűltek a padok a tavalyi ballagás óta, és én már megint itt állok.

Megdöbbentő, hogy mennyire relatív az, ahogyan az idő múlását érzékeljük. Néha 45 perc egy évnek tűnik, máskor egy emberöltő alig egy hétnek.

Mi 12 évet iskolapadokban ültünk. Mindnyájan. De hogyan is sűríthetném bele néhány percbe az elmúlt évek pillanatait és mindazt, amit most érzünk? Nagyon nem is kell, hiszen Önök itt valamennyien már átélték ugyanezt, vagy nemsokára át fogják élni.

Félelmetes s szomorú, hogyha belegondolok, hogy a köpennyel együtt mennyi mindent levetünk és elhagyunk, mennyi szokás, hagyomány, napi rutin tűnik el életünkből. S hogy mennyi új dologba kell beleszokni, mennyi új dolog van még előttünk, hány beszéd s hány szülői jó tanács.

Meg kell hagyni, szép 6 év volt, s bár nem élveztem nyilván minden egyes percét, voltak más percek, melyek kárpótoltak.

Amikor a Lónyayba beiratkoztam, nagyon bizakodtam, hogy egy jó osztályba kerülök, amelyhez majd nagyon fogok kötődni egy napon. Hála Istennek, így is lett!

Nemrég végignéztem az osztályképeinket. Elképesztő, hogy mennyit változtunk pár év alatt. Nekem sem csak a hajszínem változott sokat, hanem én magam is. S ez elmondható mindenkiről. Mindnyájan egy csónakban eveztünk. S lehet, hogy más körülmények között, más módon érünk partot, vagy eleve más kikötőbe megyünk, de mindenképp számít az út azon szakasza is, amelyet együtt éltünk meg. Mert nem genetika, hogy mi olyanok lettünk, amilyenek, ezt nagyban befolyásolta a 6-szor 9 hónapon át heti 5-ször átlagosan 7 óra, amit eltöltöttünk egymás közt, a padok közt, a tanárok közt, a házirend szabályai között. Mert mindez igenis sokat számit! De itt következik az a kérdés, hogy hogyan éljük meg mi, és hogy élik meg a tanárok ezt a változást. Büszkék legyünk rá, vagy van még mit csiszolni?

Ha igen, az se gond. Hisz a csiszolatlan gyémánt is gyémánt, nemde?

Köszönöm Istennek, hogy eltölthettük együtt ezt a hat évet a Lónyay falai között! Szívből kívánom, hogy mindenki elérje azt, amire vágyik: legyen ő művész, mérnök vagy katona a jövőben.

Végül az osztály nevében megköszönöm minden tanárunknak a fáradságos munkáját, akik nap mint nap helytálltak a 450-es teremben.