Valakinek nincs meg?

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

A verset 1957-ben, harminckét éves korában írta a költő, akárcsak József Attila Születésnapomra című költeményét. Úgy látszik, valóban „krisztusi kor” ez az ember életében: sokan érzik úgy, hogy bár még fiatalok, eljött az első komolyabb összegzés ideje, számot kell adni eddigi életükről s egyben tudomásul venni, hogy innen már nem az emelkedés, hanem a lassú hanyatlás időszaka következik. Ez a lélektani állapot magyarázhatja, hogy Nagy László is a halál szükségszerűen közelgő tényével szembesül, s voltaképpen azt az egzisztenciális hiányérzetét próbálja megnevezni, amely a megsemmisülésre gondolva minden ember szívét összeszorítja.

Minek az elvesztésétől fél a költő, amikor az élet tovatűnésére gondol? Nem a kellemes, vidám, forgatagos életet sajnálja itthagyni, hanem a feladatokat adó, hivatást jelentő, küzdelmekre fölhívó létet. Állandó erőfeszítésnek látja az ember létezését, s épp ezért választja a halál körülírására a lemerülés képét.

Ha a halál az elgyengülés, elerőtlenedés jelenségével azonos – sugallja a költő – az élet épp ellenkezőleg: a szüntelen küzdelemé, erőfeszítésé a lét negatívumai ellen. Ilyen erőfeszítések ellentétes képei sorakoznak a versben: a deres ágra lángot lehelni (s ez idevonz minden képet, ami a melegséggel, szeretettel, a bensőségességgel kapcsolatos), lággyá simítani a sziklákat, elrettenteni a keselyűt (az ember félelmeit, szorongásait, szenvedéseit). Nem dicsőséges ez a küzdelem, hanem önpusztító, áldozatot kívánó: megvívása során szükségszerűen önmagát emészti föl az ember. Erre az áldozatvállalásra emlékeztetik az olvasót a finom utalások Kőmíves Kelemennére, aki önmagát odaadva teszi lehetővé az építést, és Prométheuszra, aki másokért vállalt merészsége miatt bűnhődik, s egyáltalán a művészre, aki csak úgy idézheti elő a szivárvány szépségét, remény-üzenetét műveivel, ha maga pokolra száll.

A vers felépítettségét tekintve első pillanatra a mellérendelő jelleg ötlik szemünkbe: az egyes kérdések között látszólag alig van kapcsolat. Szaggatottá teszi a művet az írásjelek általi széttagolás is: a sok kérdőjel, felkiáltójel. A befejezés mégis egybefogja, kerek egésszé teszi a művet, s majdhogynem a szonett zártságát mutatja. Mert hisz ez az ars poetica pontosan 14 sorból áll, akár a szonettek, s a szerkezete is e versforma shakespeare-i változatára emlékeztet. A litániaszerű tizenkét sor után az itt megszokott csattanó zárja: a halállal feladott emberi kötelességek közül a legfontosabbat, a szerelmet itt nevezi meg az alkotó. Hogy számára ez a leglényegesebb, az átúszás képe sejteti: az ember csak egyetlen dolgot vihet magával a sebes folyó árjával küzdve. S a halálban már ezt sem teheti? – Kérdezi keserűen a költő.