József Attila tájköltészetéhez mit irhatnék összegzésnek?

József Attila tájköltészete

Ady hagyományaiból nő ki, mégis eredeti és új: a leírás és a gondolat

mindig szerves egységet alkot, a tárgyi környezet egyszerre konkrét és

metaforikus. Ady költészetében is találkozhatunk ilyen képpel, de ő nem

létező környezetet jelenít meg híres Ugar-verseiben. József Attilánál

az ábrázolt valóságnál mindig fontosabb az én. Egyszerre konkrét,

érzéki és elvont, érzéktelen. Tájleíró versek képei a szürrealizmus

hatását mutatják. Párizsban a szürrealisták döbbentették rá, hogy a

szavaknak mágikus hatalma van. A felidézett kép egyszerre valóságos és

valóság feletti. A képek megőrzik érzéki jelentésüket. A tárgyi világ

mellett azonban, annak minden elemében benne érezzük a költő véleményét

az őt körülvevő világról. A táj tehát a világ jelentését hordozza.

Tájversei gyakran az éjszakához kapcsolódnak (Téli éjszaka, Külvárosi

éj). Nem a saját érzéseit vetíti ki a tájba, hanem azonosítja magát a

tájjal, a természettel. Mikro- és makrokozmosz egyaránt jelen van.

Legparányibb részéből közvetlen közelről indul s végül kozmikus

távolságokba jut. A 30-as években gyökeres változás - komorságot,

szomorúságot mutató képek túlsúlya. Űr, éjszaka képe. A hideg űrben,

érzéketlen világban a szorongó embert mutatják be, aki ebben a

helyzetben úgy érzi, mintha elveszítené önmagát. Logikát, az értelmet,

gondolkodást helyezi szembe, szinte fegyverként. A világegyetem

iszonyata legyűrhető a gondolkodás segítségével. Szerpentinelv: a

formaművész kézen fogja az utazót egy ismeretlen tájon a hegy lábánál.

Szalagúton halad fölfelé egyre szűkülő körökben. Minden egyes lépésnél

a táj újabb és újabb részleteire látunk rá, ezek mindig egymásra

képződnek a tudatban. Ugyanarra a tájra nyílik a szemünk, mégis

másmilyennek látjuk. Egyetlen pillantásra felfogjuk mindazt, amit a kör

megtétele alatt eddig láttunk. Fönn az ormon aztán egyszerre

szétnézhetünk a szelek minden irányába. Mindenki annyit lát, amennyire

szeme van. A csupa szem költő mindent lát: a részleteket és a

teljességet egyszerre érzékeli. Ez a szerpentinelv azt jelenti, hogy a

költő a valóságnak mindig más és más szeletét láttatja és ezek a verset

koronázó látomásban mind egymásra rétegződnek.

ez csak egy kis egítség,így nem jó befejezésnek,csak ötletet adhat...de sztem írd be google-be h.J.A.tájköltészete kiad egy csomó találatot.:-)sok sikert!