Honnan lehet Ézsaiás konyverol informaciokat talani? Az kellene a legfokeppen hogy mikor keletkezett?

[link]

[link]

[link]

IZAIÁS JÖVENDÖLÉSE.

Izaiás, Ámosz nevű, különben ismeretlen ember fia, Oziás király halála évében (6,1.) Kr. el. 759. évb. nyerte hivatását a prófétai tisztre, és jövendölt az Oziás után következő Joatán (759–743.), Ákáz (743–728), Ezekiás (728–699.) királyok alatt, sőt néhány évig még Manasszes király alatt is (vesd össze: 56–58. r. Kir. IV. 19,2.5.), kinek kegyetlensége által, az igen elterjedt s nagyon valószinű hagyomány szerint, sok más jámborral (lásd Kir. IV. 21,16.) vértanú-halált szenvedett, úgy hogy Izaiás hatvan évnél tovább jövendölt, s életkorának a nyolczvan esztendőt kellett haladnia. Élete körülményeiről kevés tudatik, valamint Joatán idejében tett jövendöléseiről is; ezen király alatt, ifjúkora miatt, úgy látszik, nagy elvonúltságban élt. Az istentelen Ákáz alatt lépett föl, mint isteni követ, teljes erejében, habár tanácsa és intése kigúnyoltatott, és csak a jámbor Ezekiás alatt talált követésre. Az istentelen Manasszes alatt, hihetőleg élemedett kora miatt, ismét elvonúlva élt, de azért feddő szózata nem hallgatott el egészen (vesd össze: 56. 58. r.), a mint azért az igazságot vérével is kellett pecsételnie. – Jövendöléseinek tartalma átalában az, mi a prófétai irásoké; különösen pedig ezen alapgondolat vonúl azokon keresztűl: hogy Istent illet egyedűl minden dicsőség, embert csak szégyen és pironkodás; teljes bizodalmat nem a teremtményekben, hanem a Teremtőben kell helyezni; minden testi és lelki segély csak tőle jő, s minden hajlam és törekvés vétkes, mely nem őrája, hanem a mulandóságra, mint ilyenre van irányozva. Vigasztaló igéretei között mindenek előtt kitünő az, mely a Messiásról és az ő országáról szól. Ő megjövendölte a Megváltó eljövetelét, az ő emberi és isteni származását, szüztől születését, kinszenvedését, halálát, megdicsőülését, s országának elterjedését az egész földön, és pedig sokkal világosabban és terjedelmesebben, mint bármelyik próféta; a miért sz. Jeromos szerint, majdnem inkább evangelistának, mint prófétának neveztethetnék. Izaiás hihetőleg egyenkint adá jövendöléseit, és csak halála után szedettek ama rendbe, melyben most vannak. A mint egymás után következnek, az egész két szakaszra oszlik, melyek elseje az 1–39. r. foglalja magában. Ebben az 1–12. r. jövendöléseket tartalmaz Júda és Jerusalem ellen, Oziás, Joatán, Ákáz és Ezekiás idejében; a 13–23. r. folytatja a jövendöléseknek csak a 22. rész által megszakasztott sorozatát a külföldi nemzetek felől; a 24–35. r. jövendölései legnagyobb részben Júdát illetik, s valószinűleg mind Ezekiás életkorára esnek; erre a 36–39. r. egy történelmi függelék következik a próféta tevékenységéről Ezekiás alatt. A második szakasz 40–66. r. hihetőleg Manasszes alatt iratott, s egy összefüggő egészet képez. – Hogy mindezen jövendölés Izaiás prófétától iratott, harmadfélezer év óta a zsidó és keresztény egyház egyaránt hitte. Csak az ujabb időben akarták némelyek a jövendölések második szakaszát tőle azon ürügy alatt elvitatni, mintha az nyelvezetében és eléadásában magán későbbi kor bélyegét viselné, de tulajdonképen csak azért, hogy ne kényszerűljenek elismerni: hogy vannak igazi jövendölések, melyek valósággal teljesedésbe mentek. A könyv magasztos, nemesen egyszerű nyelven s leghatályosabb ékesszólással van irva, tele bűnbánatra ösztönző intésekkel a bünösökre nézve, tele vigasztalással a szenvedők- és elhagyatottakra nézve, gazdag tárház a vallástanítónak, ki az irás szellemi nyelvén vigasztalni, feddeni és jobbítani akar.

Izajás könyve, Iz: protokanonikus ószövetségi prófétai könyv, az 1. a nagypróféták sorában. A protestáns kánonban Ézsaiás próféta könyve. - I. Keletkezése. A fejezetek címei (1,1; 2,1; 13,1), a közbeiktatott 6-8. f. okozta törés, a válogatás nélkül alkalmazott címek és visszatérő rímek arra mutatnak, hogy az 1. rész (1-35) nem alkot egységet, hanem próf. jövendölések és tört-ek gyűjt-e. Némelyek úgy vélik, hogy Ez és Jer (LXX) szerkezetét mutatja: a büntetés megjövendölése a saját népének (1-12), az idegen népeknek (13-23) és az üdvösség, a szabadulás hirdetése (24-35). Vagy különféle gyűjt-ekből egybeszerkesztett egésznek tekintik, melyet - mielőtt összeszerkesztették, ill. egybeszerkesztésük során - új részletekkel toldottak meg (B. Duhm, O. Procksch). Mások szerint Izajás könyve eredetileg egységes mű volt, mely a későbbi átrendezés során a kihagyások és betoldások révén kapta mai alakját (K. Budde), v. talán 3 nagyobb és néhány kisebb gyűjt-ből állították össze, melyek a változtatások és kiegészítések ellenére is 3 részre tagolódó egységet alkotnak : 1-12; 13-23; 24-35 (S. Mowinckel). A kv. előtört-ét jelenlegi alakjából nehéz megállapítani. A fölhasznált anyagból sok összetartozó rész elszakadt egymástól, ugyanakkor nagy fejezetek összefüggő egészre engednek következtetni. A jelenlegi elrendezésnek különféle okai lehetnek. Mindezen nehézségek ellenére vannak egzegéták, akik a szabályos versszakokra tagolódásra hivatkozva nagymérvű egységességet tételeznek föl (Kissane). -

Ugyanígy verstani okokból foglalnak mások (C. A. Briggs, A. Condamin, E. J. Kissane) állást a 2. rész (40-66. f.) egységessége mellett is, sőt van, aki a fő f-ekben művészi fölépítést fedezett föl (K. Budde). Ennek ellenére a legtöbben a 40-55. f-et mintegy 50 mondásból és énekből álló gyűjt-nek tekintik, melyeket v. maga a próf., v. a tanítványai rendeztek el időrendben és tartalmi szempontból (P. Volz, K. Elliger), ill. címszavak szerint (S. Mowinckel). Mások 2 részt különböztetnek meg (40-48 és 49-55), melyek más-más szerzőtől valók, és nem is egy időben keletkeztek. Ezt a föltevést a szókészletre, a stílusra és a gondolatokra hivatkozva többen jogosan elutasítják, és az énekek egymásnak kölcsönösen megfelelő kettős tagolódását tételezik föl (Círuszra, Sionra, a szolgára, Izr-re stb.). Az Ebed Jahve-énekek szerzőségét illetően Isten szolgája. Mivel az 55,8-13 visszautal a 40,3-5-re, az 55. f-et záró f-nek tekintik. Az 56-60. f-ekben nincs meg az az egység, melyet a 40-55. f-ek mutatnak, ezért az összetartozó egészre vonatkozó föltevést el kell vetni. A 2 rész tartalmilag is, stílusában is nagymértékben eltér egymástól; a 60-62. f. egységet alkot, rokon az 57,14-19 és 66,6-16-tal, és emlékeztet a 40-55. f-re. Ezért sok egzegéta ugyanazon szerzőnek v. közvetlen tanítványainak tulajdonítja ezeket a részeket. Más részletek önállónak látszottak, mint a magában álló zsoltár (59) v. a bűnbánati ima (63,7-64,12), s hozzácsatolták őket a jövendölésekhez. - Az eredetiség kérdését nézve az 1. rész jövendöléseinek zöme Izajás próf-ra vezethető vissza, amint az a szír-efraimita és asszír háborús eseményekhez kapcsolódva kikövetkeztethető. Kritikusan nézve néhány részlet (2,2-4; 9,1-6; 11,1-10) ill. fej. (13,1-14,23; 24-27; 32; 34) eredetisége vitatható, mert más felfogást tükröz és más korra vall. A népek elleni jövendölések némelyikét szintén nem tartják eredetinek (15; 19; 23) időrendi, irod. és teol. érvekre hivatkozva (ha a kv. tanítása biztosan fejlődést tételez föl). Természetesen ellenérvek is fölhozhatók (főleg a szókészletet érintők). Némelyik eszkat. ill. apokaliptikai rész annyira eredeti, hogy korábbi időponthoz aligha kapcsolható. De egy gyűjt-ben a betoldások, kiegészítések is természetesek. Tehát az eredetiség szempontjából külön-külön minden f-et meg kell vizsgálni. - Egészen a 18. sz-ig a 2. részt is Izajásnak tulajdonították. A zsidók közül Ibn Ezra volt évsz-okon át az egyetlen, aki Izajás szerzőségét kétségbe vonta, és a 40-66. f-et egy babiloni fogságban élő próf. művének tartotta. Amikor J. G. Eichhorn újra felülvizsgálta a kérdést (1782) és magáévá tette Ibn Ezra föltevését, a kritikusok is mind csatlakoztak hozzá, s az ismeretlen próf-t Deutero-Izajásnak nevezték el. A fölsorakoztatott érvek irod., filológiai, tört. és fil. természetűek. Irod. szempontból nézve: az 1. rész f-ei, a plasztikus képek, a szemléletes leírások igazi próf-ra vallanak, aki mestere volt a nyelvnek. Ezzel szemben a 2. rész költő-teológus műve, aki lírai hangon és nagy pátosszal a megváltást hirdeti és hallgatóit dicsőítésre indítja. Hosszú, ünnepélyes mondatokat szerkeszt, sok igenevet használ, de a mellékmondatokkal sem fukarkodik, így nagymértékben eltér Izajás rövid mondatokra tagolódó, erőteljes nyelvétől. Szókészletében is eltér a 2. rész az 1. résztől, s inkább Jóbbal, valamint a Zsolt egy részével, végül bizonyos fokig Jeremiással rokon. Ami a tört. hátteret illeti, a 2 részt nagy tér- és időbeli távolság választja el egymástól: az 1. rész színhelye Júda, a szír-efraimita, ill. az asszír háború idején (a Kr. e. 8. sz. 2. fele), a 2. részé Babilónia, ahol Círusz trónrajutása (Kr. e. 539) már a fogság végét jelenti. Filozófiailag a kritikusok valószínűtlennek tartják, hogy egy próf. több évszázadnyi időt figyelmen kívül hagyva a távolabbi jövőt képzelje maga elé, és egy későbbi nemzedékhez forduljon, s kortársai ennek ellenére értsék a szavát. A hagyományos gondolkodásmódhoz erősen ragaszkodó (ortodox) kutatók megpróbálták ezeknek az érveknek a súlyát mérsékelni: a fil. ellenvetést azzal hárítják el, hogy századokat átfogó jövendölések nemcsak lehetségesek, hanem valóban elő is fordulnak. A 2 rész egysége mellett azt hozzák föl érvül, hogy a kifejezőeszközökben szembeötlő egyezések is mutatkoznak: pl. Jahvénak Izrael Szentje a neve (az 1. részben 14x, a 2. részben 12x, egyébként az egész Bibliában mindössze 5x v. 6x), Egyiptom Rahab néven szerepel (Iz 30,7; 51,9). Ezenkívül valószínűtlen, hogy egy ennyire jelentős kv. szerzője ismeretlen maradjon, továbbá már Kr. e. 180 k. egyazon szerző műveként tartották számon az egész kv-et (Sir 48,24-25), s ezt 1QIsa is támogatni látszik. A Biblikus Bizottság megerősítette a hagyományos álláspontot (1908. VI. 29.). Azóta az ellenérvek, kivált az újbabilóniai irod-mal való érintkezőpontok földerítése révén kedvezőbb megvilágításba kerültek, úgyhogy csaknem minden kat. egzegéta elfogadja a babiloni fogság idejéből való adatolást. - Míg az összefüggő egésznek tekinthető 40-66. f. szerzőjéül elismerik Deutero-Izajást, az utolsó f-ek eredetiségét illetően később kétségek támadtak. 1892: B. Duhm az 56-66. f-et egy ismeretlen próf-nak tulajdonította, aki a fogság után Jeruzsálemben élt, s elnevezte Trito-Izajásnak. Bár az 56-60. f-et többen elkülönítik az előző f-ektől, Trito-Izajás mellett csak kevesen foglalnak állást (E. Sellin, K. Elliger, H. Odeberg), főleg azért, mert ezek a f-ek egymással nem alkotnak egységet; vsz. egy olyan gyűjt-ből valók, mely részint Deutero-Izajástól, részint tanítványaitól eredő fejezeteket ölelt föl. -

II. Tartalma. Izajás könyve 2 részre (1-35 és 40-66) oszlik; a 2 részt Hiszkija tört-e (36-39) választja el egymástól. Az 1. rész egy sor jövendölésből áll; ezek egymástól nagymértékben eltérő csoportokat alkotnak. Az 1. f. előszó jellegű. A 2-5. f. Sionra vonatkozó, fenyegető jövendöléseket tartalmaz; ezeket megszakítja egy ének, mely Sion eljövendő dicsőségét hirdeti (2,2-5), és az Úr szőlejéről szóló ének (5,1-7). Az életrajzi részt (6,1-9,7), mely részben egyes szám 1. személyben (6,1-13; 8,1-4) van írva, részben pedig egyes szám 3. személyben (7,1-16; vö. 20,1-6), a küldetésre vonatkozó látomás nyitja meg, a magvát pedig az Emmánuelt illető jövendölések alkotják. Ehhez az É-i országrész és az Asszíria elleni jövendölések csatlakoznak (9,7-10,34). Ezután a Dávid házából származó Messiásra vonatkozó ígéret következik (11), melyhez 2 hálaének csatlakozik (12). Ezt követik a fenyegető jövendölések Babilon (13,1-14,23), a szomszédos és a távolabb élő népek (14,28-17,14), végül Jeruzsálem, Tírusz és Szidon ellen (22-23). A következő 4 f. a teljes pusztulás képe (24-27), ezért Izajás apokalipszisének is nevezik. Az 1. részt egy sor jajkiáltás zárja, Júda és Jeruzsálem miatt (28-31), valamint a végső üdvösség leírása (32-35). - A 2. rész egy kis bevezetéssel kezdődik (40,1-8), ezután egy sor ének szól arról, hogy Izr. kiszabadul Babilonból (40,9-48,22). A teofánia áll előtérben (40,9-31): Isten megkönyörül Izr-en, és Círuszban szabadítót küld neki (41-45), ezért Bábel istenei pusztulásra vannak ítélve (47). A Jeruzsálem szabadulását hirdető himnuszoknak, melyek sorát megszakítja az Isten szolgájáról szóló ének (49), a hazatérés a fő tárgyuk (50-55). Az 56. f-től hiányzik a babilóniai háttér. A vigasztaló beszédekhez figyelmeztetések és rituális követelmények (a szombat megülése, áldozat, böjt) csatlakoznak. A bűnök hátráltatják az üdvösséget (56-59) A 60-62. f. az új Jeruzsálem bemutatása. Az Úr bosszújáról: Edom vesztéről szóló részt (63,1-6) bűnbánati zsoltár zárja (63,7-64,11). Ezt követi Jahve válasza és egy apokaliptikus befejező rész: az ellenség bűnhődése és az igazak üdvössége (65-66). -

III. Izajás könyvének teológiája. A templomi látomásban Izajást magával ragadta Isten nagysága és szentsége, ezért a legszívesebben Izrael Szentjének nevezi Istent. Jahve mindenhatósága az egész világot átfogja, ellenségeit is beleértve. Jahve mindent előre elhatározott terv szerint irányít, a középpontban Izr. áll, az ellenségek csak eszközök, s mint ilyenek alárendelt szerepet töltenek be. Jahve kir. (6,5), akinek uralma az Úr napján mindenek előtt nyilvánvalóvá válik. Az embernek teljes hittel és bizalommal mindenben rá kell hagyatkoznia Jahvéra; a hittől függ Izr. jövője (vö. 7,9; 30,15). A földi hatalmakban kár bizakodni, azoktól nem várható szabadulás. Izajás ismételten visszatér ahhoz a kis csoporthoz, mely megfelel Jahve elvárásainak; ez a maradék hordozza az ígéreteket, melyek középpontjában a Dávid házából származó Messiás, az eszményi uralkodó áll. Izr. szabadulása egyértelmű ellenségei vesztével. Az apokaliptikus részben (24-27) az ellenségek veszte, Júdának és a népeknek a megmenekülése gyakorlatilag az ált. végítélettel esik egybe. Ebben az összefüggésben meglepő a halottak föltámadásában való hitnek egyértelmű kinyilvánítása. - A 2. rész több pontban továbbfejleszti ezeket a gondolatokat. Isten ismételten Teremtő, Ő a Kezdet és a Vég, Neki van alárendelve a mindenség: az egyistenhit teljesen kifejlett megnyilatkozása. Isten mindenhatóságának legfőbb bizonyítéka a próf-k jövendöléseinek beteljesedése. A középpontban Izr. áll: a választott nép kedvéért, mely egészen bensőséges viszonyban van vele, Jahve mozgósítja Círuszt és elpusztítja Bábelt. Jahve Király, és Izr. a szolgája: ez a cím megtiszteltetést jelent, de egyszersmind szolgálatra kötelez. A szolgálat mindenekelőtt a népből (legalábbis bizonyos vonatkozásban) kiválasztott különleges szolgára hárul, az Isten szolgájára. Az ő bemutatásában emelkednek a teol. gondolatok a legmagasabbra: megfogalmazódik az üdvösség egyetemessége és a vezeklés, a másokért vállalt szenvedés értéke. Ezek a jövendölések a Messiásra vonatkoztatva teljes egészükben eltérnek az 1. részbeli elképzelésektől, de csak így kap kellő magyarázatot az evang-okkal egybehangzó sok részlet. A fogságból való visszatérésben, melyet a szerző úgy ír le, mint 2. kivonulást, valamint a Szolgáról szóló ének némelyik részében az üdvösség gondolata különösen előtérbe kerül. Az üdvösségnek, amely Jeruzsálemhez kapcsolódik, a maradék a várományosa. Az utolsó f-ekben az üdvösség el nem érkezte a bűnök következménye. A bűnöktől csak a lit. megújulása és a törv. hűséges megtartása révén, a Tp-hoz való szoros kapcsolódás jegyében remélhető szabadulás. E f-ben tehát az üdvösség részint nemzeti, részint személyes színezetet kap.

IZAJÁS

Izajás (Jezaja) próféta Kr. e. 765 körül született. Uzija király halála évében, 740-ben kapta prófétai hivatását a templomban, hogy menjen hirdetni Izrael és Júda összeomlását, mint a nép hűtlenségének büntetését (6,1-13). Első orákulumai (1-5) nagyrészt ezekből az évekből származnak. Damaszkusz királya, Racon és Izrael kirá-lya, Pekach, be akarták vonni Júda fiatal királyát egy koalícióba III. Tiglatpilezer asszír király ellen. Miután Acház visszautasította, megtámadták. Ekkor a király Asszíriához fordult segítségért. Izajás hiába igyekezett ezt az emberi elgondolkodású politikát megakadályozni. Mint az isteni akarat zálogát, meghirdette Immánuel titokzatos születését, mint messiási jövendöléseinek elsejét. Ebből a korszakból származnak az orákulumok, melyek az "Immánuel könyvben" találhatók (6-12). Azzal, hogy Acház segítséget kért Tiglatpilezertől, Júdát Asszíria oltalma alá helyezte, és siettette az északi ország pusztulását. 721-ben Szamaria az asszírok kezébe jutott. Júdában Hiszkija következett Acház után. Jámbor király volt s reformra törekedett. De a politikai intrikák újból megkezdődtek, és ez alkalommal Egyiptomra akart támaszkodni Asszíria ellen. Izajás elveihez hűen azt akarta, hogy minden katonai segítségről mondjon le, és bízza magát teljesen Istenre. A Szamaria pusztulását megelőző és követő korban mondja Izajás legtöbb orákulumát (28-32), a nemzetek elleni orákulumokat is (14,24-23,18). Hiszkija engedte magát bevonni egy Asszíria-ellenes felkelésbe, erre Szancherib 701-ben végigdúlta Palesztinát. Júda királya felkészült Jeruzsálem védelmére. Izajás támogatta őt, és megígérte neki Isten segítségét. A város valóban megszabadult. Az események a 36-39. fejezetekben olvashatók, amelyek párhuzamosak a 2Kir 19-20. fejezeteivel, és befejezik a könyv első részét. Izajás életéről 700 után nem tudunk többet. Egy zsidó hagyomány szerint Manassze király alatt vértanúságot szenvedett.

Hazája ügyeiben való tényleges részvétele miatt Izajás nemzeti hős. De ugyanakkor zseniális költő. Ragyogó stílusa, képeinek újszerűsége a Biblia nagy "klasszikusává" avatta. Alkotásaiban van tömörség, fenség, utolérhetetlen összhang. Nagysága azonban mindenekelőtt vallási téren nyilatkozik meg. Izajást mindenkorra lefoglalta magának a templomi meghívás jelenete, ahol kinyilatkoztatást kapott az Isten természetfelettiségéről és az ember méltatlanságáról. Monoteizmusának van valami diadalmas és ugyanakkor félelmet keltő jellege: az Isten Szent, Erős, Hatalmas, Király. Az ember bűntől beszennyezett lény, akitől az Isten jóvátételt kér. Az Isten követeli az igazságosságot a társadalmi életben és az őszinteséget a neki ajánlott istentiszteletben. Izajás a hit prófétája, és a nemzetet érő nagy krízisekben követeli, hogy egyedül az Istenben bízzanak. Tudja, hogy a megpróbáltatás kemény lesz, de reméli, hogy kíméletet nyer a "maradék", amelynek majd a Messiás lesz a királya. Izajás a legnagyobb messiási próféta. A tőle hirdetett Messiás Dávid leszármazottja, aki békét és igazságosságot hoz a földre, és mindenütt ismertté teszi az Istent (2,1-5; 7,10-17; 9,1-6; 11,1-9; 28,16-17).

Ez a vallásos zseni rányomta bélyegét korára és iskolát nyitott. A prózai helyek és a könyv első részét befejező, harmadik személyben írt részek (36-39) Izajás tanítványaitól származnak. Szellemének örökösei különböző korokban hozzáadtak új részeket a szövegéhez. Ilyenek a Babilon elleni orákulumok (13-14), az apokalipszis (24-27), valamint a költemények (33-35).

A könyv második része (40-55) igen elüt az első résztől, és a modern kritika nem ismeri fel benne a 8. sz.-i próféta művét. Izajás nincs bennük megnevezve és a történeti keret is körülbelül két évszázaddal későbbi: Jeruzsálem elesett, a nép fogságban van Babiloniában, a szabadulást Cirusz hozza, aki már a színen van. Az első rész orákulumai általában véve fenyegető jellegűek, tele vannak utalással Acház és Hiszkija király uralkodásának eseményeire. A második rész vigasztaló jellegű, és ki van szakítva a történeti összefüggésből. A stílus továbbra is szép, de különbözik az első résztől, inkább szónoki, bőven áradó és szereti az ismétléseket. A tanítás teológiailag is fejlettebb. A monoteizmust nemcsak vallja, hanem tanításszerűen kifejti, és a hamis istenek hiábavalóságát tehetetlenségükkel bizonyítja. Rámutat az Isten bölcsességére és a gondviselés kikutathatatlanságára. Először fejeződik ki benne a vallási univerzalizmus.

Nem kétséges, hogy az isteni mindenhatóság belehelyezhette volna a prófétát a távoli jövőbe, elvághatta volna őt a jelentől, megváltoztathatta volna képeit és gondolatait. De ez a feltételezés személyiségének megkettőzése lenne és kortársairól való megfeledkezés - akikhez küldetést kapott -, s erre nincs példa a Bibliában. Tehát igen valószínű, hogy a 40-55. fejezetek egy névtelen szerzőtől származnak, aki a fogság végén élt. Izajás szellemi tanítványa volt és vele egyenrangú nagy próféta. A gyűjtemény a 40. fejezettel kezdődik, egy bevezető költeménnyel, mely összefoglalja a próféta küldetését: "Vigasztalódjál meg, vigasztalódjál meg, én népem" (vö.: Sir 48,24). Ezért kapta ez a rész "Izrael vigasztalásának a könyve" címet.

Ebben a részben található négy lírai költemény, "Jahve szolgájának éneke" (42,1-7; 49,1-9; 50,4-9; 52,13-53,12). A költemények egy tökéletes Jahve tanítványt írnak le, aki az igaz hitet prédikálja, szenved, hogy kiengesztelje népének a vétkeit, és megdicsőíti az Istent. A keresztény Egyház ezekben ráismert Jézus életének és megváltói halálának titokszerű meghirdetésére, mert ő volt az Isten igaz szolgája.

A könyv utolsó része (55-66) nem egységes. Az 57. fejezetet talán a fogság előtt írták, de az 56; 58; 66. fejezetek hangja már feltételezi a visszatérést. A 63-65. fejezetek apokaliptikus jellegűek. A 60-62. fejezetek gondolata és stílusa igen közel áll a 40-55. fejezetekéhez, és általában véve az egész harmadik rész úgy jelenik meg, mint a másodiknak hagyományos folytatása. A prófétatanítványok alkotása, akik a fogságban vigasztalták a népet. Ez az izajási iskola utolsó terméke, amely a 8. sz. nagy prófétájának a működését folytatta.