Arany János A pusztai fűz c. verséről tudtok tartalmas verselemzést írni?

népies írásmód régi stílusú beszéd a termés és terméketlenség szembe állítva

bibliai mondás Jézus átka-ne termjen belőle semmi:lelki sivársága öregedés fiatalság szembe állítva

röviden ennyi(de kőkemény ősrégi beszéd-nem csoda h azért modrnebekket-tanítanak..)

üdv

Ezt találtam neked. Ebből indulj ki. Szemlézd ki az alapgondolatokat:

"Arany költészetének ez az a vallomásos-kitárulkozó vonulata, amelyet Szegedy-Maszák Mihály drámai monológnak tekint, és kifogásolja: „Arany ezzel az előremutató tendenciával is mutat párhuzamosságot… Mindazonáltal Arany a drámai monológ maradéktalan megvalósításához sohasem ér el.” Majd megállapítja, hogy például „A pusztai fűz szolilokvium marad, mert a tárgy a beszélő én, kinek figyelme mindig befelé és nem kifelé irányul.” A pusztai fűzet a Mint egy alélt vándor…, Visszatekintés, Hiú sóvárgás, Árkádia-féle, Vágy, A lejtőn, Az örök zsidó társaságában ajánlatos olvasni, akkor pedig kiderül, hogy a költő – tudatosan vagy akaratlanul – megformázza a maga álorcáit is; mögéjük húzódva kitűnően látja és iróniával szemléli az ország polgárosodásának visszatetsző megnyilvánulásait. Az Árkádia-féle gunyoros-játékos formája például annyira szokatlan volt a maga idején, hogy üzenetét – a szándékosan feltöredezett sorok, az öniróniát nyomatékosító enjambement-ok miatt – Erdélyi János sem értette meg:

Én sem volnék, ami vagyok,

Verselő,

Magyarosan: kapa-kasza-

kerülő.

A pusztai fűz elemzése kapcsán Újhelyi Mária végigvezeti irodalmunkban „a kiszáradó, haldokló fa jelkép-értékű megjelenését és fejlődését. Arany „egész verset kitöltő allegóriává szélesíti a megátkozott, fonnyadó és mégis életre kárhoztatott fa képét, amely mindennél jobban érzékelteti Arany lelkiállapotát, a lelki és fizikai halál közötti vergődését”. Valóban, sokkal több ez a vers, mint a „beszélő-én” befelé nézése. Allegóriánál is több, mert a fűzfa környezetének leírása olyan kompozíciót valósít meg, amelyben a képi elemek logikailag-analógiásan, nem metaforikusan kapcsolódnak egymáshoz, és amelyben a fa klasszikus közhelyformáján élesebben világít át a költő tekintete, mint amennyi a tájból látszik.

Ki ültetett engem sivatag pusztába

Örökös botrányul a csavargó szélnek?

Ki ásta gyökerim égető buckába,

Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?

A lágy természeti képek és egy rejtettebb, összefüggő motívumsor („ifjú napjaim”, „csillogó gyöngyek”, „bókoltam”, „forró ölelésén”, „hímes lepke” stb.) mentén haladva akár bukolikus idillként is értelmezhető. A „prűd” Arany, aki soha, még menyasszonyához sem írt szerelmes verset, majdnem „leplezetlenül” tár fel erotikus vágyakat. A „hófehér szépség” és „piros szemérem” kétségtelenül a szerelem legősibb szimbólumait érzékíti:

Karcsú leányzó járt fürdeni vizemben,

Hófehér szépséggel, piros szeméremben;

Karom nyujtám neki, óva lesegítém,

Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;

Gondosan takartam,

Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Ily módon egész sor konnotációja lehetséges a vers végén visszatérő konkrét jelen képének:

Állok most egyedül sivár pusztaságon…

Először jelenik meg itt a magyar puszta a lélek sivárságának, a társadalmi elmaradottságnak jelképeként – a későbbi szimbolizmus költői eszköztára felé mutatva. Reviczky Gyula rokon motívummal „felesel” Aranynak, halála után: látszólag továbbgondolja-fejleszti a sivár pusztába telepített fa, az oda nem illő pálma sorsát.

Új tavaszkor ákác, fűzfa zöldellt;

A kiszáradt fácska soha többet;

Mert akinek délszak a hazája,

Hideg földön meg nem él a pálma.

(Pálma a Hortobágyon)

Egy tömbből faragott képiségének sugallata miatt ezt a verset Ady még tömörebb és indulatosabb szimbólumteremtő előzményének is tekintik. Érdekes módon Arany költeménye és Ady A magyar Ugaron ciklusa között több rokonságot érzek, mint Ady és Reviczky között. Olvassuk össze A pusztai fűz idézett bevezető sorait Adyval:

Száradjon ki az iharfa,

A büszke fa, a magyar fa,

Amely engem gyökerével

Bever, lehúz, ide láncol.

(Ihar a tölgyek közt)

És Arany versének zárósorai:

Jő az alélt vándor, pihenő helyet kér,

Nem talál, tovább megy, és engem elátkoz:

»Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz!«

A pusztai fűz típusú versei nem különülnek el élesen epikus költészetétől. Ezért foghatjuk föl akár allegóriának is, szolilokviumnak is. Balladáiban, de még eposzi töredékeiben is időnként „kiszól” a cselekményből; vélhetjük ezt a lírai én megnyilatkozásainak, a stílus szintjén azonban a szabad átképzeléses előadásmód versepikai különlegességének, amely a századvég modern magyar prózájának, főként Mikszáth elbeszéléseinek egyik ismérve lesz.: