Beke György Padlásszoba című novellájának kéne az elemzése. Nem találom sehol. Nehéz a novella. Nem nagyon értem, hogy miről szól. Ebbe kéne egy kis segitsét?

Itt a novella.

A csillagok az egész városban itt vannak a legközelebb. Pontosabban: Kerekes Irmához. Apró szobája ráadás a tizedik emeletre, és olyan, amilyen egy ilyen ráadás lehet. Az ágyon, a horpadt oldalú, vén szekrényen s a háromszögű „úri nappaliból kimustrált” asztalkán kívül egyéb nem fér el benne. Az ágy fölött az ablak akkora, hogy odahaza, a falujában a kamrán vannak ilyen lyukak, még a macska sem nagyon férne be rajta. A csillagok mégis bejárnak ezen a keskeny résen is, különösen egy igen fényes testű, amelyik csak hajnaltájban hagyja abba a kíváncsiskodást.

Lesi féltékenyen, hogy ki jár minden vasárnap Kerekes Irmához. Pedig megszokhatta volna, hogy mindig ugyanazt a legényt láthatja, az ágyon végignyúlva. A meleg miatt ledob magáról mindent, a villanyfényben csillog a bőre, s Kerekes Irma a feje fölé hajolva egy-egy cementszemecskét szed ki a sűrű, göndör hajából. Kőműves a legény, s hiába fürdik le kétszer is a telepen, a cementszemecskék közül néhány ott marad a hajában, hogy Irma megtalálhassa.

A villanyt nem szokták leoltani, a legény a szemével is szereti a szerelmet.

Ma este először sötét a szoba. Irmának kisírt a szeme, és nem akarja, hogy a legény ezt lássa. Meg a levelet se, amelyik kinyitva hever a háromszögű asztalka szélén, mintha csak a szél sodorta volna oda, véletlenül. Elegendő, ha tudják, hogy ott van a levél. Elolvasták mind a ketten. A csóknak nincs íze, a levegőt fülledtnek érzik, egymás szagát először találják kellemetlenek. Közéjük lopakodott az idegenség.

A legény szeretné visszacsalni erre az estére a régi hangulatot, s míg a leselkedő csillagot nézi, azt mondja:

– Ha kinyújtanám a kezem, éppen elérném.

– Amikor nem vagy itt, azt a csillagot nézem mindig.

– Csakugyan elérném…

– Vele szoktam elaludni.

– Úgy, mint velem?

– Csak a bőröd melegét nem érzem, ha a csillag ölel.

Felkönyököl a legény:

– Akkor jó.

– Miért jó?

– Mert ez a csillag otthon is veled marad, Irma. Otthon még inkább veled marad.

Idegesen rezzen Irma hangja.

– Miért maradna velem otthon? Jobban, mint itt?

– Mert ott még közelebb vannak a csillagok az emberekhez. Hozzád is közelebb lesznek.

Beletúr Irma a legény hajába, egy tincset megfog, húzza, mintha ki akarná tépni.

– Ez miért? – kérdi felszisszenve a legény.

– Mert bolondokat beszélsz! Hogy lehetnének közelebb otthon a csillagok, mint itt, ebben a nagy Bukarestben? A mi házunk otthon nem tízemeletes.

– De ott magasabban van minden, a föld, a vizek, a falu. Nem tudtad? Ötszáz méterrel is magasabban. Éppen ötszázzal. Fél kilométerrel. Képzeld el, ha felállítanák a magasba azt a fél kilométert, mint egy karót… Hány tízemeletes ház érné fel?

– Bolond vagy, Kálmán! Neked még most is van kedved?

Kacagnak, ma este először. Akkor eszmélnek arra, hogy a kacagásuk is, a leselkedő csillag is, a fél kilométer is, amennyivel otthon magasabb a föld, a vizek, a falu, mind-mind a levélre emlékezteti őket. Hazulról jött a levél, szülei értesítik Kerekes Irmát, hogy a jövő héten leszerel a férje, azonnal jöjjön haza.

Egyszerre szakad meg a kacagásuk. A legény cigarettára gyújt. Izzik a cigaretta vége, mintha egy halványabb, szeszélyesebb csillag lenne, földi csillagocska, az égi félszeg társa.

– Megmondhattad volna hamarább is.

– Hogy uram van?

– Azt.

– És egy leánykám is. Féltem megmondani.

– Mitől féltél?

– Hogy itthagysz.

– S ha itt? Urad van! Leánykád is.

– De ők nem voltak itt. Messze voltak. S én olyan egyedül.

– Van itt ember elég.

– Éppen ezért éreztem olyan egyedül magamat.

A legény hangjában fájdalom bujkál, de nem engedi egészen felszínre törni.

– Ezért kapaszkodtál belém a Zalomit utcában?

– Én csak engedtem, hogy te kapaszkodjál belém.

– Én beléd?

– Elfelejtetted?

Szüreti bál volt a Zalomit utcában a magyar kultúrházban. Kerekes Irma félénken húzódott félre az egyik sarokba, legtávolabb a muzsikusoktól. Kálmán véletlenül vette észre, aztán kitartóan nézte egy csárdáson, tíz csárdáson át, senki nem vitte táncba a lányt, lánynak hitte, akkor odament, nem is szólt semmit, csak megfogta a kezét, húzta magával, be a terem közepére, a táncba.

– Azt mondtad te is, hogy olyan egyedül vagy – mondja halkan Kerekes Irma.

– Nem hazudtam.

– Ez nekem elég volt.

– Miért nem mondtál el magadról mindent?

Hosszú csend.

– Akkor már fájt volna, ha elhagysz.

– Szerettél?

– Te mondtad először.

– Én – kacag fel a legény. S hátha megtudja az urad?

– Nem tudja meg – biztatja önmagát Kerekes Irma.

– Megírtad neki, hogy itt szolgálsz?

– Nem örvendett neki. De engedte, mert szereti a pénzt.

– Hátha én mondanám meg neki? – kötekedik a legény.

Kerekes Irmát valami új érzés önti el, remény és félelem egyszerre. Hátha azért kérdezi a legény, mert csakugyan szereti őt, s ha az ura elhagyná, feleségül venné.

– Szőke haja van a leánykámnak, kék szeme, olyan szép, mintha festve volna…

– Hamar megszeretnéd…

A legény megdermed. Váratlan a támadás, annak érzi, végig sem akarja gondolni. Ha elindul ezen az ösvényen, könnyen eltévedhet. Cigarettáját elnyomja az ágy oldalán, aztán teljes erővel kihajítja a csikket a kicsiny ablakon.

– Miért dobtad ki?

– Nem gyújt meg semmit, ne félj,. Jól eloltottam.

– Azért dobtad ki, mert nem égett már?

A legény megfordul, hogy jobb karját az Irma nyaka alá dughassa, s baljával végigsimítja a borzongó női testet. Fáradt az ölelésük. Bennük is kialudt a tűz. A legény magára rántja a takarót. Mintha szégyellné meztelenségét.

– Hazamenjek? Úgy akarod? – kérdezi Irma, s mintha szipogna.

– Nem szereted az uradat?

– Azt kérdeztem, hogy hazamenjek-e?

– Itt maradnál, ha mondanám?

Alig mondja ki a legény, megijed a saját kérdésétől. Mert ő csak incselkedik. Saját büszkeségét simogatja: otthagyná-e ez az asszony a férjét, a lányát érte? A lányát biztosan nem hagyná…

– Ketten maradjunk itt? – kérdezi sietve, mielőtt Kerekes Irma válaszolhatna.

– Egyedül is nehéz viselni a messzeséget. Jobb lesz úgy, ahogy te akartad.

– Én nem akartam semmit.

– Hogyne akartál volna.

– Azt csináltam mindig, amit mások akartak.

Hosszú a csend, nehéz.

– Otthon csakugyan közelebb vannak a csillagok, Irma.

Nem hiszi, amit mond. Nézik mind a ketten a fényes testű, leselkedő csillagot, amelyik mintha közéjük szállna alá az ágyra, mert onnan fentről, a nagy magasságból sehogy sem érti, miért olyan szomorú ma este ez a két székely ismerőse a tizedik emelet tetején, a padlásszobában.

(1969) (Máktörő c. novelláskötet, 1983, Kolozsvár)