Ezt a verset lehet valahogy elemezni?

Tandori Dezső:

A damaszkuszi út

Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,

legfőbb ideje, hogy.

E versszöveg, hiányos mondataival, amelyek, úgy tűnik, épp a „lényeget” hallgatják el, már első olvasásra ellehetetleníti azt a (dekódoló) olvasási módot, amely arra irányul, hogy mielőbb felismerjük: „miről is van szó” a szövegben, mi az „üzenete”.

Mindazonáltal van valami a szövegben, ami az ismerősség sejtető erejével támpontot nyújt a megértéshez: a cím, amely elsőként egy másik szövegre utalva irányítja önmagára a figyelmet, amikor a bibliai „pálfordulás” útját, Saul megtérésének történetét felidézi. (Ap. Csel. 9.) Ha a keresztényüldöző katona megtérésének ismert történetét rávetítjük a vers szövegére, az – egyszerű kiegészítéssel – mintha csak összefoglalná a Szentírásban elbeszélteket: Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, (üldözi a keresztényeket), / legfőbb ideje, hogy (Saul megtérjen). Ám a kihagyásos szerkezetű mondatok, amelyeket a legváratlanabb módon, a folytatást ígérő kötőszónál zár le a pont, mégsem engedik a megértést nyugvópontra jutni: valami visszatérít a magát talányos módon nem-érteni engedő szöveghez. Mintha a verszáró írásjelnek éppen az lenne a rendeltetése, hogy megakadályozza a mondatok kiegészítését, a túllépést a szövegbe foglaltakon. A vers nem találós kérdés, és nem is tesztfeladvány, amelynek a megfejtésével letudható volna a feladat, amelyet a szöveg olvasójára ró.

Azt sem tudhatjuk például, hogy ki beszél a költeményben.

Ha lírai versként olvassuk, az a legkézenfekvőbb, ha egyes szám első személyű ént hallunk megszólalni benne. Kicsoda ez a lírai én? Talán maga Saul, aki – a bibliai elbeszélés kezdetén – „még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” halad a Damaszkusz felé vezető úton, elfogatóparancsokat ad ki „az Úrnak tanítványai ellen”, mert hivatásának tudja, hogy erőszakkal szerezzen érvényt a világi törvénynek, s aki – ugyanennek az elbeszélésnek a végén – már „nagy bátorsággal” Jézus nevében tanít? Ugyanaz a Saul, aki majd a páli levelek, a szeretethimnusz szerzője lesz? Ha a hebegésre, dadogásra emlékeztető hiányos beszéd ennek a radikális átváltozásnak az útján, e felfoghatatlan szakítás és kiszámíthatatlanság közegében Saultól hangzik el, akkor azt mondhatjuk: hitelesen dadog a vers! Aki a hatalom, az élet fölötti uralom birtokosának tudta magát, most a földre esvén, háromnapos vaksággal sújtottan tapasztalja meg a kegyelem botrányos érthetetlenségét.

Azonban mindaz, ami a damaszkuszi történet kezdete és vége, a legfőbb parancsolatok megszegése és a teljes önátadás eseménye között zajlott, nem fér be egyetlen (emberi) megnyilatkozásba. A háromnapos böjt a beszéd böjtje is, a nem-értés és a hallgatás ideje. Lehet, hogy a vers beszélője mégsem Saul, hanem az őt egyes szám második személyben megszólító Jézus? Hiszen ő az, akinek a szava, a mennyből sugárzó fény kíséretében, a Szentírásban is felhangzik. Vagy talán maga az Úr foglalja össze harmadik személyben választottjának bűnét és a kegyelmet, amely által a bűnből fakadó szenvedés célt és értelmet fog nyerni Jézus követésében?

Az igeragozási játék tovább folytatható; a többes számú alakok nemcsak, hogy mind értelmesen egészítik ki a vers hiányos mondatait, de újabb és újabb jelentésrétegek feltárulására készítik fel az értelmezést. A többes szám első személy – paradox módon – az egyes számú személyesség, az individualitás átélését teszi lehetővé Saul történetében. Azt, hogy nemcsak róla, az időben-térben távoli elbeszélés szereplőjéről van szó, hanem rólunk, valamennyiünkről külön-külön is, akik, miközben folytonosan jogot formálunk a mások megítélésére, vádlókként nem vesszük észre, hogy már nem az igaz úton járunk, s hogy önlétünk zártságából, a bizalmatlanság szorongásából csak a mások felé megnyíló bizalom és szeretet kegyelemteli állapota emelhet ki és indíthat el a nekünk rendelt úton. Ám, hogy az önmeghaladás nehéz útjára téréshez nem elég az egyén tudása és elhatározása – ellenkezőleg, az énközpontúság béklyójában az ember egyre mélyebbre merül létének gyötrő paradoxonaiban –, s hogy szabadulásának záloga az, ha be tudja fogadni a feléje áradó bizalom, irgalom, ingyenes kegyelem ajándékait, azt a többes szám második személyű megszólítás teszi nyilvánvalóvá. A harmadik személy pedig azt, hogy bár Kain óta az emberiség egésze a testvérgyűlölet rossz útjára tért, folytonosan és kinek-kinek személyre szólóan készen áll a megváltás ajándéka, a megigazulás útja. Amivel nemigen tudunk élni, ezért kezdődik minden elölről. A szöveghez való visszatérés is, da capo…

Most ellentétes az ugyanúgy, mint mindiggel

"legfőbb ideje" mitől lenne most, hiszen mindig ugyanolyan

"hogy." nem mondja ki, mint aki nem meri, mondjuk