Mit tegyek? Kezdek összeomlani. Nem találom a helyem.

A motiváció baromság. Csak azzal soha senki nem ért még el nagy dolgot. Az kevés önmagában. Olykor csak csinálni kell. Lesz jobb időszak is, és minden alkalommal ha levert leszel egyre könnyebben fogsz túljutni ezen.

Ettől függetlenül még nem biztos, hogy ezt akarod csinálni.

Azt majd egyedül kell kiderítened.

A kérdésekre a választ magadnak kell megtalálnod, abban nem tudunk segíteni. Gondolj arra, hogy miert ezt a szakmát választottad, keress valamit ami benned tartja a lelket. Ha nincs ilyen, vagy tenyleg nem tudod miert vagy ott, halassz egy evet. Menj el dolgozni, tisztísd ki a fejed; utána hidd el pikk-pakk vissza fogsz tudni szokni, vagy rájössz hogy ez nem a te világod.

Es itt jön be a motiváció. Lehet, hogy motivációval sok senki nem ért el semmit, de biztos hogy többet mint aki csak csinál valamit mert muszáj. Ha nincs motivációd igenis nehezen tudsz haladni, nehezen fogsz tudni érvényesülni, hiszen csak azt csinálod ami kötelező, ami a minimum. Pedig sok szakmában szamit az is, mit teszel pluszba a tanulasodert, önmagad fejlesztéséért, amit a kötelező minimummal nem fogod teljesíteni, mert nincs motivációd, tehát hátrányból indulsz mint azok kiket tenyleg erdekel a szakma es minden lehetőséget megfognak a fejlődésért. Ellenkező esetben van motiváció, tehát nem teljesül az amit korábbi hozzászóló mondott. Én még soha nem találkoztam, de még csak nem is hallottam olyan sikeres és elismert szakemberről, aki rengeteg mindent elért, de nem élvezi azt amit csinál, hanem kötelezően arra a pályára irányították és egy kettessel átbugdácsolt az egyetemen. De javíts ki kérlek ha tévedek.

Nem tudom, hogy Magyarországon vagy külföldön tervezel orvosként elhelyezkedni, de azt már biztosan te is sejted, hogy Magyarországon az orvosi pálya rengeteg lemondással jár. Ha valaki jó orvos akar lenni és nem munkaként tekint a szakmájára, hanem hivatásként, akkor az nagyjából olyan, mintha szerzetesnek menne. Itthon egyre kevesebb az orvos (ápolókról, műtőssegédekről nem is beszélve). A legrosszabb helyzetben a rezidensek vannak, irgalmatlanul sok ügyelettel, a legtöbb esetben szakorvosi felügyelet nélkül. Utána sem könnyű, sem a szakorvos jelöltnek, sem a már szakorvosnak. Jó helyre (ahol vannak orvosi eszközök, asszisztensek és nem omlik rád a fal) szintén nehéz bekerülni. Egy olyan orvos, aki lelkiismeretesen a hivatásának él, az sajnos le kell, hogy mondjon a jó fizetésről, az egészséges életmódról és a normális családi életről. Nem hiába nevezik az orvosi szakmát HIVATÁSnak. Rengteg lemondással jár, külföldön is, de Magyarban még inkább.

Szerintem azt tisztázd magadban, hogy milyen életre, életstílusra vágysz. Ha kész vagy lemondani a fentiekről, és vasakarattal, önmagadat feláldozva a betegekért, rászorulókért akarsz élni,akkor végy egy nagy levegőt és csináld végig az egyetemi éveket. Ha viszont nem tudsz lemondani a tisztességesen megfizetett munkáról, jó munkakörülményekről, személyes egészségedről és normális családi életről, akkor ezt a pályát nem neked találták ki (nem szégyellnivaló, ha jó életet akarsz).

Amúgy nem feltétlenül kell abbahagyni. Lehetsz patikalátogató vagy átképzéssel még ezer más. Keress rá és ne ess kétségbe,mert mindennek megvan a miértje.