Szeretnék valami érettségin említhető/használható klasszikust olvasni, de a legtöbb ilyentől felakasztom magam. Mit tegyek?

Ajánlanátok olyan klasszikusnak tekinthető magyar regényeket 20. századból, amik nem csöpögnek a giccstől és nyáltól? Ahol a tartalom nem foglalható össze három mondatban, mert olyannyira rém bugyuta?

Ahol nem sablon sztorira ír a szerző saját stílusban, és egyedül a főszereplők meg a helyszínek neve más egy tetszőleges másik regény szereplőihez és helyszíneihez képest?

Mert én már kis híján vér agygát szakadást kapok, amikor ismét ugyan azt a sablon szerelmi civódásos vagy éppen anyagiakon marakodós bugyuta történetet kell elolvasnom egy újabb szerző tollából.

Az összes magyar olvasmányom közül az Ember tragédiáját élveztem egyedül, mert ott láttam a történetben valami nagyobbat, értékesebbet, mint hogy parasztok/lecsúszott dzsentrik/ szürke kispolgárok hogyan viszálykodnak, meg milyen apró-cseprő gondjaik vannak.

Magyar írók kizárólag csak a szerelmi nyűglődéseket meg a szegénységgel járó nyomort tudták leírni? Hol vannak a mi nagy gondolkodóink? Akik az emberi lét globális kérdéseit is képesek voltak megragadni, és nem csak a mindennapi virágnyelven megírt bulvárt voltak képesek kitermelni? Vagy Madáchban kimerül ez a stílus?