Nyolcadikos ballagási beszéd?

„ Olyan az én iskolám is

Akárcsak a többi ház.

S mégsem olyan, mert abban a

Szellem lakik, a tudás.

Szeretettel gondolok rá

S ha előtte elmegyek

Mint hű fia, tisztelettel

Meghajtom a fejem. ”

Kedves tanáraink, diáktársaink és kedves vendégeink!

Nyolc évvel ezelőtt, amikor először jöttünk az évnyitóra, még nem gondoltuk, hogy így repülnek az évek.

A tanító néni szava, mely törvény volt, messzehangzóan sokáig kísért bennünket. Ez a hatás persze az évek során veszített erejéből, különösen most a kamaszkorba érve.

Ezért kell köszönetet mondanom a magam és társaim nevében a tanárainknak, a szüleinknek, azért a sok türelemért és segítő fáradozásért, amit értünk tettek.

Ők biztosan tudták, hogy minden szájrándítás és tiszteletlenség idővel megváltozik, és a sok szép, amiről beszéltek nekünk, egyszer a tulajdonságaink közé fog tartozni.

Azt kérjük, hogy a dolgos tanórákra, tanulmányi versenyekre, művészeti bemutatókra, a közös kirándulásokra, sikeres rendezvényekre és a pályaválasztás küzdelmeire szeretettel emlékezzenek!

Ma szólt utoljára nekünk a csengő, gyönyörűen feldíszített iskolánkban… rövidesen már csak emlék lesz egy-egy fiú vagy lány; valamelyik osztályból, aki egy pillanatra összezavarta az egész világot, és olyan könnyen feledtette velünk kötelességünket a tanulást.

Búcsúzunk iskolatársainktól, elsősorban tőletek hetedikesek, hiszen ezentúl ti lesztek a nagyok, akikre mindenki felnéz majd.

Drága szüleink! Igyekszünk szorgalmunkkal és becsületünkkel meghálálni mindazt, amit értünk tettetek, amit szavakba nem is lehet foglalni.

A deszkás cipők, a flitteres pólók, az összefirkált padok nélkül mi mindannyian ugyanazok vagyunk: xy-s diákok, akik nem a világban kerestünk még barátokat, hanem barátainkban leltük fel az egész világot.

Kedves ISKOLÁM!

Nemcsak komoly tudást, hanem olyan művészeti érzékenységet is adtál az ének-zene, rajz és tánc-tagozaton, amit csak a jó iskola adhat. Szerettem a pizzádat a büfében, a hosszú sort a menzán, a diáknapokat és a nyári szüneteket.

Babits Mihály szavaival köszönünk el végleg:

„Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert cél és értelem emberi fogalmak. A világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi. Hiszek a világban, mert eszem el nem éri. Én hiszek a harcban, az ész harcában. Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot. Hiszek a lélekben, mely szereti a világot. S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek. A szépségben, melyért kiáltoz az anyag. A szeretetben, melyért epednek a népek. Ember vagyok, s hiszek az emberben. „