Diákíró verseny lesz a gimnáziumomban és szeretnék indulni, elolvasnátok amit eddig írtam?

Még csak 2 oldal van meg, de min. 3 kell, viszont amíg nem kapok visszajelzést, hogy érdemes lenne folytatni addig nem dolgoznék feleslegesen.

A tükörképemet néztem, de semmi különös nem volt benne. Bár kicsit elmosódottak voltak az arcom körvonalai, mivel már alkonyodott és kevés fény szűrődött be a lakásba. Ettől függetlenül ugyanazt láttam, mint mindig, ugyanazokat a vonásokat, szájat, orrot, ugyanaz a szempár nézett vissza rám, akárcsak minden nap.

Azonban több másodpercig vagy akár percekig nem mozdultam.

Még nagyobb homály telepedett a szobára. Már éppen menni készültem, amikor...amikor a tükörképem megmozdult. A tükörkép, az én tükörképem, anélkül, hogy én akár egy ujjamat is mozdítottam volna, megmozdult. Gúnyos, kegyetlen mosolyra húzta a száját. Szinte már embertelenül szélesre, majdhogynem egyik fülétől a másikig ért. Biztos rosszul láttam, ilyen nem történhet meg. Becsuktam a szememet és vettem pár mély levegőt, majd újra ránéztem a tükörre. Riadtan hőköltem hátra. Még mindig ott volt. Páni félelemmel telve hátráltam, míg fel nem buktam egy székben. Tágra nyílt szemekkel bámultam a képmásomra, aki mégsem én voltam. A félelemtől moccanni sem bírtam, figyeltem, hogy változik percről-percre a korábban jól ismert arc egy lidércnyomás szereplőjévé. A két, enyhén mandulavágású, sárgás színű szem helyén fekete üreg tátongott. Nem kellett, hogy lássam a szemeit, tudtam, hogy engem néz és arcán még a korábbinál is szélesebb és kegyetlenebb mosoly terült szét.

- Ez nem én vagyok! - ordítottam teli torokból, kezeimmel a hajamba túrtam, akárcsak egy őrült a diliházban.

Könnyek gyűltek a szememben, mikor láttam, hogy szavakat formál a szájával. Ott csöngött a hangja a fülemben: "Ó, dehogyisnem."

Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket a karommal, így hintáztattam magamat előre hátra, próbáltam megnyugtatni magamat. "Ez csak egy rossz álom." A szörny a tükörben harsány kacajra fakadt. Haja az arcába hullt és lassan már abban sem voltam biztos, hogy nem növesztett-e szarvakat.

Hirtelen fény öntötte el a szobát és nyílt az ajtó.

- Te jó ég! De megijesztettél! Miért ülsz itt a sötétben, szívem?

Rápillantottam a tükörre. Csak magamat láttam. Szőke hajam lófarokba fogva, mint majdnem minden nap, ugyanaz a rúzs színezte be az ajkaimat, mint majdnem minden nap, ugyanaz a sárgás szempár nézett vissza rám, mint majdnem minden nap.

- Se...semmit, igazán - gyorsan az arcomhoz kaptam, hogy letöröljem a könnycseppeket. De nem volt mit letörölni róla, teljesen száraz volt.

- Nem is tudtam, hogy már itthon vagy - mondta a férjem.

- Ma nem mentem be dolgozni. Mikor értél haza?

- Már több, mint egy fél órája, de azt hittem, hogy senki sincs itthon olyan csöndes volt a ház és egy lámpa sem égett...Igazából nem is fontos, milyen volt a napod? Kicsit frusztráltnak tűnsz.

- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok.

- Biztos? - miközben ezt kérdezte odajött hozzám, és magához ölelt.

Két karommal átkaroltam a nyakát és ránéztem a tükörre: a képmásom rám kacsintott és a szája elé tette a mutatóujját.

- Igen, biztos.

Néhány nap telt el viszonylag nyugalomban. próbáltam kerülni a tükröket a lakásban és a munkahelyemen, de így sem tudtam menekülni a kirakatok ablakain, a pocsolyák tükröződő felszínén és az autóm visszapillantó tükrében megbúvó bestia elől. Nem mutatta meg még egyszer az igazi - mármint az általam igazinak vélt - arcát. Amikor a család valamelyik tagja vagy egy barátom is a szobában volt természetesen "jól" viselkedett, de amint egyedül maradtam, vagyis kettesben maradtunk megint azt csinált a tükörben amit csak akart. Senkinek sem mondtam semmit, hiszen őrültnek gondoltak volna, talán az is voltam.

Tudtam, hogy gyűlölt, mélységesen megvetett és egyszer egy szörnyű hibát vétettem.

A kislányommal, Lilivel kezdődött az egész. Hat éves, csacska kislány révén mindenben a játékot látta. Egy nap úgy döntött, hogy milyen mókás is lenne festeni a fürdőszobai tükörre.

- Lili, te meg mit művelsz? - vontam kérdőre ingerültem, amint megláttam, hogy mit alkotott. - Hányszor mondtam már, hogy ne rajzolj se a falra, se a padlóra és papíron kívül sehova! - kivettem a kezéből az ecsetet.

Nem is tudom, hogy mit gondoltam, rögtön elkezdett sírni. Ránéztem a szivárvány minden színében pompázó tükörre. Meglepettem láttam, hogy a tükörképem gyengéd anyai mosollyal néz a kislányomra. Vagy kislányára? Hiszen, ha ő valóban én vagyok, ez a hat éves, csacska kislány ugyanúgy az ő gyereke is.

Megráztam a fejemet, nem nincs benne semmi gyöngédség, mivel ő és én nem vagyunk ugyanolyanok. Kiküldtem Lilit és nekiláttam, hogy letisztítsam az üveget. Azonban, amint hozzáértem a tükörképem kinyúlt az üvegből, karon ragadott és húzni kezdett. Mintha vízbe estem volna, olyan érzés volt. Nem tudom mi történt, nem tudom hogyan, de a következő pillanatban én váltam tükörképpé.