Vannak olyan magyar olvasmányok, versek, zeneszerzők, amit külföldön is tanítanak?

Németországról tudok írni, a gyerekeim itt tanultak, érettségiztek.

Magyar irodalmat nem is említenek, zeneszerzöket igen.

De még vélelten sem csak saját (német) irodalomat tanultak, hanem rengeteg európai és amerikai szerzöktöl is szerepülröl, az csak MO-on ismert, külföldön nem.

És ehhez semmi köze sem a trianonnak sem az 56-os forradalomnak.

Nekem több brit ismerősöm, barátom van, s magam is éveket töltöttem Nagy-Britanniában. Odakinn Magyarországról nagyon keveset tanítanak az iskolákban. Az Osztrák-Magyar Monarchiáról igen, az első világháború kapcsán. Gyakorlatilag a zene az egyetlen, amelyben a magyar kultúra szóba kerül (pl. Liszt és Bartók), ha valaki a zenetanulást választja, ami nem kötelező. De nemcsak a magyar, hanem a német és a francia irodalom is hiányzik a kötelező tantervből. Az irodalom náluk brit irodalmat jelent, és pont. S mai napig is kevés brit ember olvas európai irodalmat: sok kiváló kortárs német és francia regényt le se fordítanak angolra, vagy ha igen, azt alig olvassák. (Persze a brit és amerikai irodalom rendkívül gazdag és remekművekkel teli, úgyhogy azzal is ki lehet elégíteni az irodalmi igényeket.) Volt egy földrajztanár ismerősöm, s ő bevallotta nekem, hogy Magyarországról semmit sem tud. Magyar filmeket pedig rendkívül ritkán mutatnak be a mozikban és a televízióban. Ez a nagy helyzet, hogy szinte semmit nem tudnak sem a kultúránkról, sem a történelmünkről.

Mindenesetre a helyzeten melldöngetéssel meg méltatlankodással egészen biztosan semmit nem lehet változtatni. Az ilyesfajta megnyilvánulás visszatetszést szül, különösen az erősen protestáns alapzatú brit kultúrában, ahol a szerénység követelmény. A brit történelem pedig egyébként is csak részben Európa-központú, hiszen a briteknek az egész világon gyarmataik voltak. Ha belegondolsz, rajtunk kívül sok tucat ország méltatlankodhatna ugyanígy. Nemcsak az európai országok, hanem Indiától Kínán át Japánig szinte minden ország követelhetné, hogy legalább egy költője és egy írója egy-egy műve benne legyen a brit tantervben. S akkor ezen az alapon a történelem és irodalom óraszámát háromszorosára emelni sem volna elég. Teljesen irreális tehát az efféle követelőzés.

S ha belegondolsz, bizony ezen a téren a mi házunk táján is volna mit söprögetni. Mennyit tanítanak a kínai történelemről és művészetről itthon az iskolákban? Hány japán és hány brazil költőt vagy írót tudsz felsorolni? Mit tudsz a karnátakai vagy a búr háborúkról? Tudod-e, hogy vált szét Pakisztán Indiától?

A kőkemény valóság az, hogy nem vagyunk világviszonylatban jelentős ország, s alapvetően soha nem is voltunk. Magyarország lényegében egész történelmében csak a szomszédainak a történelmére volt hatással. Hiába élt a 18. század végén itt ugyanennyi ember, mint brit szigeteken, az első igazi polgárosodás és az első ipari forradalom mégis ott zajlott le, amely a gyarmatbirodalommal együtt elképesztő gazdasági és társadalmi fellendülést produkált. Mi ezeket a változásokat évszázados lemaradással követtük.

Így tehát nincs racionális érv amellett, hogy a nyugat-európai iskolákban többet tanuljanak rólunk, mint mondjuk Indiáról vagy Japánról. Közel 200 ország van a világon, s ezekből szerintem legalább 50 olyan van, amelynek a kultúrája és történelme legalább olyan gazdag és jelentős, mint a miénk. Elő kellene tehát vennünk a szerényebb énünket, mert hőzöngéssel csak nevetségessé tesszük magunkat. A szerénység eredményez csak szimpátiát.

#4: Egy szóval sem mondtam, hogy melldöngető vagy követelőző volnál. Csak azt mondtam, hogy aki így próbálkoznék a helyzeten változtatni, az eleve kudarcra van ítélve. Sajnos sokan vannak ilyenek.

A középkori Magyarország valóban más országokkal egyenrangúan fejlettnek számított Európában, de ez nem azt jelenti, hogy másra jelentős kulturális, művészeti hatással lettünk volna. Janus Pannonius bár elismert költő volt, egyértelműen olasz mintára írta a latin nyelvű verseit, s Mátyás király udvari tudósai, művészei is mind olaszok voltak. Nekünk a mohácsi vész előtt sem volt egyetlen gondolkodónk sem, aki felért volna Giordano Brunoval, egyetlen írónk sem, aki felért volna Giovanni Boccaccioval. Ha lett volna iyen, az akkoriban általános latin nyelv révén könnyen elismertségre tehetett volna szert Európában. Amikor az első magyarországi egyetemet megalapították 1367-ben, az oxfordi már majdnem 300 éve működött. Keserű dolog kimondani, de úgy tűnik, már a török megérkezése előtt is igazából csak az európai kultúra importálója, adaptálója, nem pedig újító forrása volt Magyarország. Erre jött rá a török megérkezésével egy olyan hanyatlás, amely további óriási hátrányba sodort minket. A 18. század közepére már legalább 100 éves lemaradásban voltunk a társadalmi fejlettség és polgárosodás terén Angliához képest. Akik magyar utazók a 17.-19. században kimentek Angliába (pl. Ádám János, Bölöni Farkas Sándor), útileírásaikban el voltak képedve attól, amit ott láttak. Nálunk még a 19. század elején is középkori állapotok voltak gazdasági és társadalmi fejlettség terén, ott pedig évszázados stabil polgárosodottság és demokrácia. Pest például egy 50 ezer lakosú, sáros utcájú kisváros volt, miközben London lakossága az 1 milliót is elérte. Nálunk akkoriban a még a nemesség jó része is iskolázatlan és műveletlen volt, s eközben Bölöni Farkas Sándor 1831-ben Angliában tett utazásai során meglepetve tapasztalta, hogy ott nemcsak az arisztokratáknak, hanem még a tehetősebb polgároknak is szép könyvtáruk volt. Itthon akkoriban az ilyesmi ritkaságnak számított.

Egyszóval a reneszánsz korban, amikor bőven lett volna Magyarországnak elegendő lehetősége és gazdasági-politikai ereje, hogy Európa kulturális vezetője legyen, ezzel nem élt. Utána pedig és azóta is elsősorban a nyugati minták követése, az ahhoz való felzárkózás van napirenden. S ez a felzárkózás sok tekintetben nagyobb távot kell leküzdjön, mint 30 év, amit említesz. Én nagyjából épp 30 éve voltam először hosszabb időre Nagy-Britanniában, s azt kell mondjam, hogy polgárosodottság és viselkedéskultúra terén még most sem közelítjük meg azt, amit akkor ott megtapasztaltam.