Aki nagyon nehéz szakra megy, honnan tudja magáról, hogy el tudja végezni?

Szia!

Elég jól kifjetetted a kérdésed, lehet nem tudok hasonló terjedelemben válaszolni, de megpróbálok.

Én egy infós szakot végzek (azok is a nehez közé tartoznak, ráadásul ez mérnökinfó, így kicsit mérnökis tárgyaink is vannak).

Először is, azt érdemes tisztátni, hogy a "nehéz" az egy szubjektív fogalom, teljesen relatív, hogy kinek mi a nehéz, és mi nem.

Egyébként az általad nem említett (vagy nem annyira hangsúlyozott inkább) szakokon is szoktak csúszni, nem csak orvosin, meg gyógyszerészetin, bizony mérnökin is, tanárin is, gazdasági szakokon is, mindenhol előfordul. Nyilván a lényeg az, hogy milyen arányban.

Én személyesen, amúgy már párszor feltettem magamnak ezt a kérdést (ha nem is direktbe így), illetve szaktársaimtól, más szakra/karra járóktól is hallottam, hogy elgondolkodtak ezen (szerintem egyébként ezen az egyetemi pályafutása alatt mindenki átesik, legalább egyszer).

Amit én válaszolni szoktam magamnak (most leht röviden írom, le, de kifejtem bővebben is), az az, hogy mi a célom, mit akarok ezzel elérni, miért szükséges nekem ez.

Ez inkább a kérdés mondjuk.

A válasz pedig az, hogy érdekel, hivatástudatnak is lehetne nevezni szerintem. Az, hogy távolabbra nézek, nem azt látom, hogy most mi az a nehézség, amin keresztül kell verekednem magamat, hanem az, hogy mi az amit el szeretnék érni és mit szeretnék kezdeni a szakmámmal.

"Általában a legnehezebb szakok esetében, hogy amúgy azt honnan tudja valaki magáról, hogy el tudja végezni és ez a jövője?"

Szerintem ezt senki (vagy nagyon kevesen) tudják magukról, inkább az játszhat, hogy érdekli az a szak, amire jelentkezik és lehet, hogy nem lát bele annyira a mélyére, hogy pontosan mivel jár az, mivel foglalkozik, aki ezt tanulja, stb. vagy pedig meg sem fordul a fejében, hogy nem tudja elvégezni. Hanem ő el akarja végezni, csak eljön az az időpont, hogy belefárad és feladja, vagy pedig az érdeklődése csökken (vagy megszűnik) az iránt, amit elkezdett - nem elég kitartó vagy pedig tényleg rájön, hogy nem neki való, ilenek is vannak, nem kevesen.

"Azt addig értem, hogy rengeteg pontot el kell tudni az emelt érettségiken, és már arra hajtani kell rendesen, de az egyetemen nem annyit kell tanulni, hanem még többet, sokkal kevesebb szabadidő van mint egy gimiben, órák vannak reggeltől estig."

Amúgy azt vettem észre magam körül a környezetemen, hogy ezzel sincsenek sokan teljesen tisztában, hogy mit jelent, vagy pedig nem tudatosul bennük elég sokáig. A mondat második részrére megint lehet mondani, hogy relatív, attól függően, hogy ki hogyan osztja be az idejét. Ez is egy általános igazság, de a gólyák sokszor nem tudnak könnyen alkalmazkodni az egyetemi környezethez, a szokásokhoz, a tempóhoz, és a többihez. Ezért szokták azt mondani, hogy ha valami nem megy annyira jól, akkor próbálja meg legalább 1-2 félévig, és ne adja fel két hét után (egyrészt ennyi idő alatt még semmit nem látott az egyetemből, hiszen talán még zh-t sem írtak, másrészt lehet, hogy valamit nem jól csinált és ha kicsit változtat, máris jobban/könnyebben fog menni a szakja).

"Nem fél attól, hogy csúszni fog, vagy egyszerűen nem fogja bírni és ott kell hagynia?"

De vannak ilyenek, vagy legyőzik a félelműket, vagy otthagyják, általában ez a kettő szokott előfordulni.

"Vagy, hogy mondjuk egy részét megcsinálja, de kibukik és lőttek az állami féléveinek? Azért ez nem kis akadály, ha utána meg szeretne egy másik szakot."

Ilyen is van, de kockáztatnak, vagy taktikáznak, ilyenek is vannak.

Egyébként meg azért (írtaad, hogy neked is van már diplomád, szóval ez most biztos ismerős lesz) ne gondoljuk azt, hogy mindent meg kell tanulni ott a szakon, azért ez nem igaz és oké, vannak a kötelező tárgyak, amik között lehet sok olyan, ami nem a fogának való, de ha érdekli annak a szakmának akár egy része is, akkor elvégzi. Ráadásul rengetek kötelezően választható és szabadon választható tárgyból is szemezgethet, hogy megtalálja az érdeklődésének megfelelőeket. Akár ezek segítségével is rájöhet, hogy lehet egy másik terület jobban érdekli és nem is azzal akar foglalkozni, amin most van.

"Meg, nem félnek, hogy ilyen szakok mellett meg a magánéletükre nem lesz idejük?"

Erre csak azt tudom mondani, amit korábban is mondtam, hogy időbeosztás, másrészt, ha valaki nagyon akar valamit, akkor képes áldozatokat is hozni.

"Kockázat nélkül nincs siker"

Az is igaz, hogy az egyetem, nem egy 9-től 17-ig tartó elfoglaltság, de meg lehet oldani, hogy legyenek szabad hétvégék, és a vizsgaidőszakot is be lehet úgy osztani, hogy az utolsó 1-2-3 hét (kinek hogy, meg mennyi vizsgája van, hányszor kell újramennie, stb-től függően) szabad legyen. Illetve ott a nyári szünet is.

"Persze, tudom, hogy van, aki szuper képességű és könnyen megy neki az orvosi is, vagy a gyógyszerészeti, vagy a mérnöki, de gondolom nem minden egyes hallgató ilyen."

Na ez kicsit általánosítás, mert az egyetemistáknak csak nagyon nagyon nagyon kis része ilyen szuperképességű zseni. (Itt megjegyzem, hogy, ha válaszoltam minden kérdésedre, akkor írok saját sztorikat is).

"És mi van azokkal, akik idősebben kezdik? Tudom, hogy valakik 30 évesen vagy azon túl kezdenek ilyen szakot, van rá példa. Azok hogyhogy ennyire bátrak? Hiszen mehet a család, a párkapcsolat, akár az egészség rovására is. Ha meg nem tud dolgozni mellette, akkor valahogy nagyon be kell biztosítania magát anyagilag." erről annyira nem tudok nyilatkozni, de ahogy látom (főleg levelezőn) vannak idősebbek, és meg tudják csinálni.

Szerintem nekik is ugyanaz, mint a fiatalabbaknál, a hivatástudat, vagy az, hogy váltani szeretnének, vagy akármi.

"Persze 18 évesen könnyebb sok szempontból, de akkor is fennáll, hogy mennek az évek és ha mondjuk kibukik valaki egy nehéz szakról, akkor kezdhet egy másikat elölről 20 és 30 között, sokkal később lesz munkatapasztalata"

Ez sem ilyen egyszerű, nem fekete-fehér. Vannak akik 18 évesen már dolgoznak egyetem mellett, vagy mert függetlenedni akarnak, vagy mert muszáj nekik. Igen a munkatapasztalat is egy érdekes kérdés, de (én most nyilván mérnöki/infós szakokról tudok nyilatkozni), de egyetem mellett már simán el lehet kezdeni gyakornokoskodni, sőt ugye kötelező a szakmai gyakorlat, úgyhogy nem teljesen igaz, hogy nem lesz munkatapasztalat, illetve tényleg bármikor el lehet menni diákmunkára is (még nyáron is, ha valaki nem ér rá évközben).

"kérdés, hogy meddig tudják segíteni a szülei, a családalapítását ez az egész pályamódosítás mennyire akadályozza. Mire elvégzi a másik szakot az is pár év, mire munkatapasztalata lesz, az is pár év és akkor már annyira nem is fiatal."

"Én bölcsészként végzek, de szeretnék többet kihozni az életemből, ezért szeretnék másoddiplomát."

Ez tök jó dolog, én is szeretnék idáig eljutni, hogy másod esetleg harmaddiploma, de tényleg ne az alapján válassz valamit, hogy annak milyen a társadalmi megítélése, hanem, hogy mi érdekel, és egyébként, ha valamihez nincsnek meg a képességeid (amik egyébként fejleszthetőek), akkor lehet abba tényleg nem érdemes belevágni. Viszont, ha érdekel, akkor kezdd el, de ne azért, mert az "nehéz".

Mostmár elég hosszú 😅, úgyhogy szerintem a személyes tapasztalatot külön hozzászólásban írom meg.

Én azt mondom (és nekem is mindig ezt mondták), hogy próbáld ki, ha megsem próbálod, honnan tudod, hogy nem neked való? Akár azt is kérdezhetném, hogy (ez szintén közhely, de) mit veszíthesz?

Ha megpróbálod és nem megy,akkor nem fog nyugtalanítani a gondolta, hogy "mi lett volna, ha..."

huhh tényleg elég hosszú lett, ha elolvasod azt nagyon köszönöm és mindjárt írom a személyes(ebb) tapasztolatokat is.

Ez megint egyénfüggő.

"Sajnos viszont én magamról nehezen tudom elhinni, hogy én képes lennék elvégezni egy nehezebb szakot."

Ne azért válassz egy szakot, mert az "nehéz". Mint az elején írtam, ez egyrészt relatív, másrészt, ha így állsz hozzá, akkor ez egy nagy súlyt tesz a válladra és ezen a szemüvegen keresztül fogod látni az egészet és így tényleg sokkal nehezebb lesz, mert a hozzáállásod miatt azt mondod, hogy "áhh ez azért nem megy, mert ez egy nehéz szak, így ebből automatikusan következik, hogy ez nehéz és nem lehet megycsinálni."

Másképp közelítem meg a kérdést...

És akkor mi van, ha csúszik? És akkor mi van, ha nem sikerül neki valami elsőre? Akkor mi van, ha rájön, hogy más érdekli? Nincs semmi az égadta világon.

Nem a filmekben élünk, nem úgy működik a legtöbb ember számára az élet, hogy megálmodik kiskorában egy pályát és azt egész életén át végigviszi.

Nekem 3 diplomám van, 3 lényegében különböző, de nehéz szakról. Van, amit jobb híján választottam, van, amit azért, hogy a jobb híján választott érdekesebb részébe is belelássak. Az utolsót meg azért, mert ha már teljesen másban dolgozok, jó lenne magam szakembernek hívni, diplomás szakembernek. Aztán kiderült, hogy ez a három tök jól összegyúrható és egészen szórakoztató dolgokat lehet velük együtt csinálni. Az egyiken csúsztam is, az utolsót pedig nem államin csináltam. Az első után már kiismertem magam annyira, hogy tudjam, mennyit bírok. Az ember ezt érzi. Megkockáztatom, azt is érzi, mikor teljesíteni próbál egy tárgyat, hogy mit kell tudnia hozzá, nekem sosem volt olyan érzésem, hogy egyszerűen nem tudom, mit kellene tudnom és honnan kellene tanulnom ahhoz, hogy sikerüljön. Legfeljebb későn jöttem rá. Na, innen tudtam, hogy el tudom végezni. Onnantól, hogy tudsz honnan tanulni és hol gyakorolni, meg tudod csinálni.

Visszatérve a csusza kérdésre... Mi van akkor, ha az ember bukik egy ráépülős tárgyat? Nincs semmi. Ugyanazt a diplomát kapja egy évvel később. Ugyanaz a tudás van mögötte, esetleg kap esélyt arra, hogy az ezáltal lazuló órarend mellett valami önálló munkát is hozzátegyen a szakmai portfóliójához. Legyen az projekt vagy munkatapasztalat. Egy év 18 környékén soknak tűnik, aztán 22-23 évesen az ember már húzza a száját, hogy miért érdekelte akkoriban az az 1 év, mikor még nem érezte a sürgetést, hogy dolgoznia kell, nem nyomasztotta az érzés, hogy pénzt kell keresnie esetleg egy olyan munkával, amit nem szeret és így tovább... 30 évesen meg már röhög az egészen, amit a húszas évei elején túlreagált. Egy év csúszás nem sok. Egy év akármi sem sok. Sokkal rosszabb félbehagyni emiatt azt, amit szeret az ember és amiből később aztán profitál.

Mi van akkor, ha valaki pályát vált? Nos, akkor sincs semmi. Több szervezést igényel, mert főállás mellett nem egyszerű tanulni (tapasztaltam) és tartalékot gyűjteni sem, hogy esetleg ne kelljen dolgozni abban az időszakban... De ismét mondom, ha jó befektetés az adott szak, ez nem számít. Nem azon az egyszeri 3 éven fog múlni, hogy mi jön majd az azt követő 30 éves aktív munkavállalási időszakban. Vagyis, pont azon a 3 éven múlik, amit nem szabad kispórolni. Ha nem megy, le kell szállni a döglött lóról. Ha szar a munka, nem azt kell erőltetni, hogy az ember megszokja a kínlódást, hanem azon kell gondolkodni, hogyan lehet váltani. És itt is igaz: pár év csúszás nem számít.

Mi van, ha fizetni kell? Semmi. Fizetni mindenképp kell, csak legfeljebb másképp. Én bevállaltam a diákhitelt, de mivel végig dolgoztam a fizetős szakom mellett, nem kellett mit visszafizetnem a képzés végére és még el is tudtam magam tartani közben. Az élethez pénz kell. És ez a pénz egy befektetés.

Ha okosan választ az ember szakot (ha elsőre nem is, majd legközelebb), akkor nem számít, hogy csúszik egy évet, hogy fizetnie kell a képzést vagy hogy áldozatokat kell hozni egy jobb lehetőségért a későbbiekben. Később, mikor túllesz azon a káoszon, amit ez okoz, rájön, hogy ez igazán kis ár volt azért, ami utána jött.

És nagyon sokan vannak, akiknek ez nem megélhetési kérdés, főleg az idősebb korosztály. Én is szeretnék még doktori képzésre jelentkezni, ha lesz elég pénzem, hogy abban az időszakban a tartalékaimból és az ösztöndíjakból éljek. Nekem ez egy hobbi, egy kihívás. Más meg másba öli az erőforrásait.

Az a baj, hogy az emberek nagyon egyoldalúan fogják fel ezt az egyetem kérdést. A gólyák túlmisztifikálják, a szegényebbek, akik meg a papírtól várnak anyagi biztonságot és szebb jövőt, túl..."materializálják" az egyetemi diplomát. Pedig onnantól, hogy megkapod az első neked tetsző állásod, semmi nem fog számítani ezekből. Sem az, hogy mennyi idő alatt végeztél, sem az, hogy mikor váltottál, az sem, hogy mi volt előtte, hogy melyik egyetemen tanultál, hogy az hanyadik az anyámkínja rangsorban és az sem, hogy valójában minek köszönhetően keresel annyit, amennyit (azért, mert van egy xy hűdemenő papírod vagy egyszerűen kielégíted az adott cég igényeit, mint munkavállaló, tekintet nélkül arra, hogy honnan és hogyan szedted össze a tudást, az egyetemről vagy máshonnan)... Ezek hatalmas dolgok annak, aki a rangsorokat bújja és elméleteket gyárt arra, hogy hogy garantáljon magának jó fizetést, de szóra sem érdemes annak, aki dolgozik már. És ezen a ponton megjegyzem, hogy az egyetemek eredeti célja sosem az volt, hogy a diplomát szerző emberek majd kivétel nélkül jó sokat keressenek. Ezt sokan róják fel hibaként, én nem gondolom annak. Az egyezem (elsősorban akadémiai) tudást ad. Tény, sok cég kér diplomát, de őszintén, akinek a pénz a fontos, az meg tudja oldani egyetem nélkül is. Tök fölösleges ezt a diplomaszerzéstől függővé tenni.

Az utolsó képzésemet úgy kezdtem, hogy abban a szakmában dolgoztam, amiről maga a képzés is szólt. Tény, hogy eleinte gagyi, sok gondolkodást nem igénylő munkákat vállaltam, de az is tapasztalat, ami szépen gyűlött az egyetemi évek alatt. Nem azon a szakon csúsztam, de igazából az sem érdekelt volna, ha csúszok. Ott voltam, ahol akartam lenni, évente - fél évente feljebb tudtam lépni, csak szerettem volna hozzá papírt. Nem volt tétje.

Nyilván a csapongásnak, a csúszásoknaj, a váltásoknak és minden másnak megvan az egészséges határa. Nem egyik napról a másikra jut el az ember ideális esetben oda, hogy úgy dönt, abbahagy egy szakot vagy épp a kis csúszás ellenére is folytatja. Nem egy hét rossz időszak a munkahelyen vezet oda, hogy pályát akar valaki váltani. Nem szabad és nem is kell az embernek képzésről képzésre ugrálni, mert egyik sem jön be. Amiket ezzel kapcsolatban állítok, azok kellő önismeret és a korábbiakból levont tanulság esetén érvényesek. De józan keretek között teljesen fölösleges ilyen szinten túldramatizálni a felsőoktatást. Vagy bármilyen képzést. Az csak egy képzés. Az csak egy szakma. Hamar rá lehet jönni, hogy neked való és megéri vagy sem.

Szóval, a kérdés szerintem nem az, hogy honnan tudja valaki biztosan, hogy meg tudja csinálni, hanem hogy hogyan tudja leküzdeni az azzal kapcsolatos szorongásait, ha nem tudja megcsinálni vagy csak késve. Mert a világ attól nem dől össze egyáltalán. Tanulni sosem fölösleges. Akkor sem, ha végül nem szerzed meg a diplomát.

Azt kihagytam, hogy nálam is inkább az időmenedzsmenten és a stratégián múltak a dolgok, nem a szellemi képességeken és hogy hány órán át kínzom magam a könyv fölött végkimerülésben. Az egyetemi anyagot érteni és szelektálni kell, nem attól ijedezni, hogy a szemeszterre kiadott anyag x ezer oldal és az még Harry Potterből is sok, nemhogy algoritmuselméletből. Meg lehet azt tanulni "okosan" is. Nem feltétlenül abból, amit az oktató ad, de biztosan van minden évfolyamon legalább egy ember, aki érti és szívesen el is magyarázza azt, ami neked épp nem megy. Nálunk is mindig így volt, sőt, sokaknak meg én voltam ez az ember. :) És bár egy szak eléggé differenciáltnak tűnik, egyáltalán nem az. Nem kell mindenhez érteni akarni, nem fogsz mindennel dolgozni. Van, ami elég, ha megvan és van, amibe meg a "megvan" tárgyak idejét érdemes beleölni még pluszban.

Ami a magánéletet illeti: munka mellett sem lesz több idő rá (legalábbis alkalmazottként). Egy nappalis egyetemista maximum annyit dolgozik, mint más 8 óra munkával. Más képzési formában sem gondolom soknak a tanulással töltött többletidőt, olyan maximum napi 12 óra összesen, amit nem tölthetsz szabadon(férjem levelező tagozaton végzett, munka mellett). Aztán azok, akik 12 óráznak életük végéig, is megvannak valahogy, van párjuk, családjuk... Az első képzésem végén ismertem meg a férjem, a szarlavina csak utána jött a képzéseim sorában, végül nem okozott gondot az, hogy ha mást nem, az estéket, az ünnepeket, a hétvégéket, a nyarakat együtt töltsük, még akkor sem, ha néha csak tanultam, amíg ő sorozatot nézett mellettem. Kapaszkodj meg, 15 éves koromtól nem tűnt el a sport sem az életemből még ezek mellé, legfeljebb egy-egy pótlási vagy záróvizsga hétre. És barátaim is vannak (elsősorban az egyetemről), akikkel együtt szívtunk és tanultunk. Nem kell összeomlani meg belehalni egy képzésbe sem ahhoz, hogy meglegyen. Persze, van 1-2 gyilkos hét minden szemeszterben, de akinek ennyit nem bírnak ki az emberi kapcsolatai, az jobb is, ha szélnek ereszti az illetőket. Tartom, hogy elsősorban nem azon múlik a diploma, hogy mennyire nincs életed mellette. Nyilván el lehet bulizni simán egy félévet meg el lehet csajozni is, de egy szint fölött nem az alapvető dolgok rovására beletett idő tesz sikeressé. Sok embert ismertem én is, akinek nem volt élete az egyetem mellett... Rosszul tervezett, rossz stratégiával sajátította el az anyagot (ennek a csúcspontja az egyik labortársam volt, aki magolta a gépi kódot és minden laborra színes jegyzettel jött, amiben a kézzel másolt kódok voltak, mint valami vers... Azt hittem, rosszul leszek). Nem volt rossz agya, nem lett volna arra szükség, hogy csak az alvás és a tanulás legyen az életében és még így is belebukjon.

(csatlakozom az elsőhöz, az utolsó képzésemen én is mérnökinformatikusként végeztem :))

Emberek, ennél rövidebben tényleg nem megy?!

Ha bölcsészként végzel, akkor az olvasással valószínűleg nem vállalod túl magad. A fizika és a kémia logikailag nem nehezebb, mint az emelt érettségik, tehát megnézheted azt. Amiben nehezebbek, az az, hogy hány dologra kell emlékezni. Nem tudom, hogy a mostani oktatásban van-e rá lehetőség, de előadásokra régebben be lehetett ülni idegenként is. A medicina könyvesboltban beleolvashatsz a könyvekbe: ezekkel kapcsolatban csak annyi a szabály, hogy amit olvasol, azt úgy kell tudni. Ezek alapján kialakíthatod a véleményed, és hozhatsz egy felelős döntést. A kérdésedre a válasz az, hogy az emberek nem tudják előre. Mi 400-an kezdtünk és kb. 350-en kaptunk diplomát 6 évvel később. Mivel ebbe a csúszottak pozitívan számítódnak, kicsit több, mint 50 ember hagyta ott vagy csúszott.

Orvos vagyok.